Amúgy nem jártunk, mert felesége volt meg két tündéri kiskölyke.
Szóval még éppen bele se unt a családi életbe, meg nős pasival amúgy se, meg tulajdonképpen csak néha összefutottunk a melóhelyen az ebédlőben, szóval ez csak egy szokásos figyelemfelkeltő felütés volt.
Ami az érdekes benne, hogy odaült az asztalomhoz (jujj, emlékeztek még a horpadt alumínium tálcákra meg a kórházi típusú kékszegélyes tányérokra, meg a kajajegyre?),
odaült, csendesen, én meg akkor még annyira nem bírtam a csendet, hogy beszéltem és beszéltem és beszéltem.
A pasas meg csendben evett, aztán mondott két mondatot.
Vagy egyet. Valami olyat, amitől minden amit mondtam teljesen értelmetlenné vált, és rém hülyének éreztem magam, sőt, kifejezetten bolondnak, aki hülyeségeket fecseg.
Minden együtt ebédelés után dühös voltam. Magamra, hogy minek fecsegek, és rá, hogy hogy a fenébe tudnak az ő fejében ilyen tisztán menni a huzalok, és nála miért nincs az a gubanc, mint az enyémben. És nem, nem mérnök, műszaki, informatikus, bérszámfejtő volt, hanem alkotó ember, akárcsak én.
Nem akartam vele ebédelni.
Egy idő után kifejezetten féltem tőle.
Hozzácsapódtam másokhoz, hogy ne ülhessen az asztalomhoz. De nem voltam tagja más asztaltársaságoknak, így a „hozzácsapódáskor” meg kívülállónak éreztem magam.
Mondhatni, minek ekkora ügyet csinálni egy ebédelésből… ja… voltam vagy húsz… bár a lelkem mélyén talán ma sincs ez másképpen.
Aztán egy nap valami rettenetesen későn mentem ebédelni, nem is voltam biztos benne, hogy még kapok kaját.
A pasas ott téblábolt az ebédlő előtt.
Én picit megijedtem, rajta viszont nem látszott semmi. Csak jött velem enni.
Én fecsegtem, ő meg hallgatott, aztán a végén mondott valamit. Pont ahogy szokott.
Megvárt? Éppen arra járt és ácsorgott kicsit? Véletlen? Vagy nem? Miért? Minek? Ha legalább mondott volna valamit, valami személyeset. De nem mondott. Két gyereke volt, tündéri felesége, nem tudom mit vártam volna, hogy mit mondjon.
Aztán nem sokkal később, amikor egy másik pasassal rendszeresen együtt ebédeltem, meg ebéden kívül is rendszeresen együtt csodáltuk egymás agyának elképesztő gubancait, a csendes kollégám akkor sem ült mellém, ha véletlenül egyedül voltam.
Néha ránéztem, ahogy evett egyedül.
Ő sosem nézett rám.
emtévé
