Ameles spallanziana nőstény
Augusztus az a hónap, amikor sok-sok nyári ízeltlábú megérik a szaporodásra, ilyenkor lehet a réteken apróságaikat a hátukon cipelő farkaspókokba, hatalmas, repülő sáskákba és szöcskékbe, valamint megtermett imádkozó sáskákba botlani. Nincs ez másképp a Mediterráneumban, így a görög szigetvilágban sem.
Sok szempontból barátságtalan, és közép-európai utazók számára szokatlan a görög bozótos. Érdekes zónákra osztható egy-egy sziget. A partvonalon, a felkapott strandok mentén virágzik a turizmus, egymást érik a tavernák és bárok, ínycsiklandó tengeri herkentyűk, mediterrán fűszerek és grillezett húsok illata terjeng a sós párától terhes levegőben, itt természetesen kényesen ügyelnek a helyiek a tisztaságra, nincs eldobált szemét, a homokot esténként fellocsolják, elgereblyézik.
Ahogy kicsit kijjebb mozdulunk ebből a zónából, a falvak eldugottabb részein, a városok szélén szeméttől roskadozó, bűzölgő konténerekbe botlani lépten-nyomon, az utakon a kukákból szivárgó gyanús, nedves foltok sötétlenek, a pénz híján félkészen maradt épületek udvarán halmokban hever a törmelék, a használt bútorok, ócska gépek, lepusztult csónakok, az árkokban pedig térdig lehet gázolni a műanyag palackokban és nejlonzacskókban.
Ez a látvány érdekesen vegyül a számunkra idegen, kertben növő banánfák, kivik, gránátalmafák és fügebokrok buja őserdejével, de akad itt kontrasztnak hagyományos görög viskó és fényűző luxusnyaraló egyaránt. Általában ez az a határ, amit az átlag turista gyalogszerrel feszeget, nem merészkedik a “görög vadonba”, legfeljebb egy quadon, robogón vagy turistabuszon szeli a dombokon kanyargó kisebb-nagyobb országutakat. A vadon pedig általában nem a falvak szélén kezdődik.
A szigetek dombjainak lankáin lépcsősen kialakított olajfaligetek érik egymást, az olajfák alatt pedig szúrós és végletekig száraz, valamelyest kezelt gyomnövényeket találni, ahova nemigen téved be az ember, hiszen minden lágyszárú szúr, vagy az ember lábára ragasztja makacs magvait. Az állatvilág sem kecsegtető, hiszen hangyák ezrei masíroznak a fűben, magokat gyűjtögetve s halmozva fészkeikbe, illetve lépten-nyomon darazsakba, lódarazsakba lehet botlani, amelyek rövid idő alatt vészjóslóan kezdenek körözni az ember körül. Ha mégis betévedünk egy ilyen helyre, hallgathatjuk a kabócák véget nem érő délutáni kórusát, s belengi orrunkat a vegetáció fanyarkás, szokatlan illata, amíg ezer sérülést szenvedünk a barátságtalan fűfélék között botorkálva.
Hosszabb sétával aztán eljuthatunk a negyedik zónába, ami már maga a görög vadon. Ide a helyik közül is csak az igazán kitartóak merészkednek nyájaikkal, itt ugyanis nem fakad meg az olajfa, csupán a kecskék és birkák legelészik körös-körül a tüskés bozótot, és a még kevésbé barátságos fűféléket. Nagyon érdekes, hogy arrafelé már nincsenek utak, csupán csapások, amit a négylábúak, s őrzőik, a pásztorok és kutyák jártak ki az évek során, a csapások mellett embermagasságú bozót, az úton keresztbe-kasul pedig hatalmas pókhálók feszülnek.
Ha ez nem tántorít el, akkor a “balkánkutyák” távoli csaholása mindenképp, hiszen ez az ő terepük, s ha falkában jelennek meg előttünk, akkor aztán gondolkodhatunk, hogyan és merre térjünk ki előlük… Na de ez az a hely, ahol a rekkenő hőség ellenére is virágzik az élet. Óriási sáskák szárnya surrog minden lépés nyomán, az avarban szinte egybefüggő szőnyeget alkot a tölcsérpókok hálóinak sokasága, a sziklák árnyékában színes gyíkok hevernek, egy-egy sűrű, szúrós bokor alá méteres siklók vonulnak fedezékbe, s bizony, a tüskés növényeken lesben áll sok-sok láthatatlan vadász: a manók.
Mozdulatlanok, élő, vagy száraz levelet formáló mimikrijük elrejti őket az emberi szem és a prédák elől egyaránt. Várnak. Közeledtünkre sem mozdulnak, így valóságos csoda megpillantani egyet is a végtelen bozótosban.
Én azonban értük jöttem, hiszen a görög manók formagazdagsága egyszerűen szemkápráztató! Ez a bepöndörödött, száraz levelet formázó faj mindössze hüvelykujj-körömnyi, de legnagyobb örömömre mégsem maradt észrevétlen.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
