Az internet viharosan romló világában, akár egy húspultnál válogatva keressük a hozzánk valót.
Mára így néz ki a párválasztás.
Regisztráció. Kor, súly, sport, hobbi, hajszín, alak és ehhez hasonló kritériumok határán próbálunk eligazodni egy olyan világban, ahol csak az érzelmek és a szív tud igazából dönteni.
Eléggé kényes és aktuális témát tűzött a tolla végére PÁLFALVI DOROTTYA író és rendező NETRANDI című darabjában.
Tette mindezt azért, hogy ha nem éreznénk át eléggé, napjaink párkapcsolati drámáját, akkor görbetükörrel nyissa fel a szemünket és adjon erről az álságos világról kritikus képet.
E köré az egyetlen – de nagyon magvas – gondolat köré csavarta fel a történetet zseniálisan életszerű művében.
Olyannyira életszerű, hogy magunkat, saját kínjainkat látjuk viszont, az ezzel kapcsolatos összes álságos hazugságunkkal együtt.
Hazudunk, a másiknak és magunknak is.
Hazudunk, akár ha egy paraván mögül beszélnénk a másikhoz, kihasználva azt, hogy az internet virtuális világában, soha nem láthatjuk a másik igazi arcát, ha ő ezt nem szeretné.
Maja – jut eszembe a megfelelő szó – káprázat.
Ebben élünk és létezünk. Úgy, hogy közben a média hazugságszirupot csepegtet belénk az ereinken keresztül, a lelkünk legféltettebb területeire.
Látjuk és tapasztaljuk, hogy aki nem tökéletes testű és gazdag, vagy divatos, az nem juthat előre a párválasztásnál.
Belénk verték, hogy a „jó nő, vagy férfi”, csak hibátlan testű, izzadságtól és egyéb dolgoktól mentes, gazdag, steril és mindig nett szereplő lehet, mert ha nem, az nem tökéletes.
Sőt, alávaló és elitélendő!
Az emberi értékek, úgy is, mint megértés, szeretet, emberség, teljesen háttérbe szorultak és kínossá váltak.
Könnyű, felületes és érzelemmentes kapcsolatokat gyártunk, mert az igazi érzelmek félelmetessé váltak és elriasztja a mai kor trendi emberét.
Nem vagyunk, csak vagyogatunk. Magányosan, körbe véve magunkat, a megszokások és a sematikusság félelmetes bástyáival.
A történet, korunk abszurditása, tele iróniával és öniróniával, betekintést engedve oda, ahová senki sem szeretné beengedni a másikat.
És innen kezdve nem is tudja a néző, hogy komédiát néz, vagy véres drámát. De mindegy is, muszáj végig nevetni.
A szereplők tökéletes alakítása, a hétköznapi párválasztás rejtelmeibe kalauzol el bennünket, röpke egy óra alatt.
KISS ERIKA – zseniálisan alakítja a nőt, aki megfelelési kényszerek között, tétován és önbizalomtól mentesen él. Megmutatja nekünk az egész érzelmi arzenált. Fájdalommal, elhagyatottsággal küzd, majd szemünk előtt megjelenik, a tökéletes nő, aki a jó látványtervével, bárkit lesöpör a színpadról. Hatalmas váltásokra képes, tele humorral, öniróniával. És közben húsbavágóan érezzük, hogy az idő kegyetlenül halad, és újra meg újra át kell verekedni magát, a kor támasztotta korlátokon.
A férfi – SIMON ATTILA. Elképesztő meggyőző erővel hozza a figurát, a blazírt, napi rutinban megfáradt pasit, aki minden érdeklődés nélkül, nagykanállal eszi a nőket, s maga se tudja keres-e valakit. A mai kor férfija – telve a filmekből kottázott és kölcsönzött önbizalommal, aki ugyanúgy szorong a macsó szerepben, mint a nő a bombázóéban.
De mint az életben, itt a színdarabban sem úgy történnek a dolgok, ahogy a szereplők várnák.
Mindegy mit diktál a kor szelleme, elsősorban emberek vagyunk. Emberek, akik szeretetre, társra vágynak és a humor szemüvegét magukra öltve, kinevetve a képtelen helyzeteket, végül egymásra találnak. Legalábbis egy kis időre.
TALJÁN VIOLETTA – rövid epizódszerepe ellenére nagyszerűen hozza a blazirt, mindent és mindenkit unó pincérlány figuráját Céltalanul lézeng ő is a kávézó világában, valami elérhetetlen, nemlétezőre vágyva.
A darab lebegtetve ér véget, hogy legyen min rágódnunk hazafelé menet.
A függöny legördül és mi elgondolkodhatunk, nevetéstől könnyes szemmel, vajon mi nem így élünk? Nem éltünk át már hasonlót?
De igen, csak a színészeken tudunk nevetni, míg önnön gyengeségeinket, inkább elfednénk, ha lehet.
Ébresztő mű.
Ébresztő előadásban, ahol a színészeknek, a legjobbat kell kihozni magukból, hogy ne rettenjünk meg, hanem nevessünk. Érzéseiket a bőrünkön érezzük.
Az író Pálfalvi Dorottya, művészeti és rendezői életfelfogása az, hogy ráérünk majd otthon, vagy napok múlva rádöbbeni a lényegre.
A lényegre, hogy nem tudjuk lemosni magunkról az előadást és annak keményen igaz mondanivalóját, de meghagyja a szabadságot, hogy mindenki annyit fogadjon be belőle, amennyit akar.
Aki akarja, annak egy vígjáték. Aki akarja, elmélyülhet benne, és felfejtheti korunk emberi drámáját.
De mindenképpen őszinte érzelmek felé indítja el a nézőket.
szöveg Régeni János
emtévé
