Azt hiszem zűrös napja lehetett a Jóistennek, mikor én születtem.
Dugó volt az égi lejáróban. Temérdek gyerek akart egyszerre a Földre költözni. A nagy kapkodásban bizony hiba csúszhat még a legnagyobb úr munkájába is. Elfelejtett nekem hangot adni. Ének hangot. Adott helyette dupla magasságot és nagy orrot. Sok hasznukat még nem vettem. A hangom hiánya viszont kísért, mint egy rossz szellem.
Míg mások a matekot gyűlölték a suliban, én az ének – zene órákat.
Valójában az óra azon részét, mikor az osztály előtt állva kellett énekelni egyesegyedül.
Száznyolcvan centivel, nagy orral és repedtfazék hangon.
Középkori módszer a totál megaláztatás kínzóeszközével. Könyörögtem én magamban a Teremtőhöz, hogy míg hosszú testemet kihajtogattam az iskolai padból varázsoljon valamit. Akármit, csak ne kelljen énekelnem, de szerintem ő is jól szórakozott rajtam.
Maradjuk annyiban, hogy énekkarba soha nem kellett járnom.
Mikor a kislányom megszületett, mint minden jó anya én is énekeltem neki. Tűrte aranyoskám mindaddig, míg végre megtanult beszélni. szöveg Kopiári Nelli
Egy estén, mikor altatódalt kezdtem volna énekelni neki, rámnézett és kedvesen ezt mondta: – Anya inkább ne!
Nagymama koromra meg kell szereznem a Kihajtom a libám a rétre cd-t, mert az unokámnak akkor is megtanítom, ha a fene fenét eszik is.
szöveg Kopiári Nelli
emtévé
