Nézem és érzem.
Furcsa, de tényleg érzem. Képek peregnek lehunyt szemhéjam mögött. Érzem a falakat, a gerendákat, az általuk tartott tető összes eresztékét és rajta a cserepeket.
Lepereg előttem a ház egész története. Állok kövekkel kirakott, fehér fala előtt. Látom rég elhunyt lakóit, és azt is, hogy miként éltek e falak között. Ünnep és hétköznapjaik újraélednek képzeletem vetítővásznán, valósággal itatva át a kopott falakat.
Halál, születés, öröm, és keserű érzetek járják át zugait, a kemencét, a padlást, az egész házat.
Itt zúg, csörög, zörög a fülemben, a letűnt korok hangzavara, időn és téren keresztül.
A házat át- meg átitatják az emberi érzések. Varázsos egy ház ez, a kerttel együtt.
Lüktetve zsong köröttem minden, akár ha élő testről, nem pedig évszázadokkal ez előtt épült, kőépületről lenne szó.
Gyengéden simítom végig a falakat, és az érintések regéket zengenek a szívembe. Kezem alatt, felsóhajtanak a kövek.
Lélekzetük átjár, akár könnyű tavaszi szél, a mezőn.
Érzem, hogy az ingatlanos, percek óta furcsán néz rám, miután kifogyott a hivatalos, közhelyeket nem nélkülöző mondanivalójából.
Még egy értelmes választ sem válaszra sem futotta tőlem, az elmúlt percekben.
Nagy sokára, kérdő tekintetére kényszeredetten kisajtolok magamból pár szót.
Ez a ház jó lesz. Köszönöm ez megfelel…
Rendben – válaszolja az alkusz. Akkor holnap az irodában, alá tudjuk írni a szerződést, ha önnek is megfelel.
– Reggel tízre ott vagyok – motyogom, és választ sem várva, a vasalt tölgykapun keresztül, visszaindulok a házba.
Ahogy átvágok a kert esőtől áztatott fövenyén, megcsap a gesztenyevirág, édeskés, semmihez sem hasonlítható illata.
Érzem, a múlt emlékei között kell kutatnom, hogy rá tudjak jönni, honnét is ismerős ennyire ez az illat.
Egyre közeledek a házhoz, de nem hagy nyugodni az érzés.
Ismerős minden.
Ismerős az illat, a fák, a lenyugvó nap furcsa árnyai, a nedves, zöldellő fövenyen.
Beleszimatolok a levegőjébe.
Az illatok és képek, beszippantanak és magukkal sodornak.
Elfáradtam.
Nem emlékszem, hogy mibe, de az ólmos fáradság, ritmikus hullámokban ér el, és majd ledönt a lábamról.
A gesztenyefa alatt, mohával fedett, öreg pad kínálja magát, hangtalanul suttogva felém néma üzenetét. Ülj ide vándor. Ülj le, és pihentesd meg fáradt testedet. Enyhet adok ott, hol a lélek és test, megpihenni kész.
Megpróbálok ellenállni a csábításnak, de aztán engedek.
Engednem kell.
A pad, az öreg gesztenyefa, a kert és ez a szelíd ház, magához vonz, megbabonáz és nem ereszt.
Jólesik leülnöm.
Könnyű és nyugodt köröttem minden.
Fejemet hátra hajtom és szemem lecsukódik.
Csak egy pillanat – gondolom magamban – csak egy apró, pici kis pillanat, aztán folytatom az utam…
Furcsán, ezüstösen süt le a delelőn járó Nap, úgy, ahogy a Hold szokott világítani, hidegen tiszta téli éjszakákon.
De ez is csak homályos gondolat, hiszen hőséget nem érzek. Nem érzek semmit. Talpam alatt az út, olyan, mintha könnyű, tollakkal teli paplanon járnék.
Különös hideg árnyak közt lépdelek az ódon kövezeten. Ismerősen csengenek a felhangzó, idegen szavak, amik fémes koppanással verődnek vissza a kőházak ólmos színű falairól.
Ismerős minden…
Ismerősek a köröttem elhaladók pillantásai, az utcák, a kávézók, még a téren, a templommal szemközt, az álmosan ődöngő macskák is. Halkan, szinte óvatosan kondul meg, a templom harangja.
Régen hallott hangok és arcok érkeznek hozzám, oly lassan, hogy legyen elég időm felismerni és helyükre illeszteni a különös emlékmorzsákat.
A kávéházak tömött teraszai is, ismerősen köszönnek felém.
Nem érzem a hátizsákom súlyát, de tudom, hogy rajtam van. Tenyeremen, hideg a bot érintése. Halk koppanása a kövezeten, elenyészik a hangok között.
Néhányan barátságosan intenek felém, de arcuk, alig ismerős.
Láttam már őket? Talán. Mintha valamikor, a távoli múltban, valahol láttam volna már őket.
De mikor? Hol? Válasz még nem érkezik…
Velem szemben, az utca túloldalán ácsolt kapu, rajta faragott felirat:
Albergue Andres Munoz.
Viana – villan fel, emlékeim homályos ködén át a Baszk városka neve.
Viana… Oly régen jártam már itt, hogy majd elfelejtettem. Oly régen volt, és az érzések olyan mélyről törnek föl, akár a karsztvíz, a mészkő repedéseiből, fent a hegyek között.
Értelmet nyernek az előző percek. Kivilágosodnak a gondolataim, és álltaluk rég volt, kellemes érzések zsonganak körül. Átlépem a kaput, és már nem is csodálkozom, hogy nem változott semmi, az eltelt hosszú évek alatt. A zarándokszállás zárt ajtaja előtt ugyanúgy álldogálnak, csendesen, egymás mellett, beengedésre várva a zarándokok, mint a múlt ködébe vesző, régi őszön, amikor utoljára erre jártam. Intek feléjük és a zsákomat a kőfalhoz támasztom.
A templomrom mellett elhaladva, a kőkorláttal körbevett kert felé indulok. Arra a helyre, ahonnan beláthatom Navarrát, és elláthatok, egészen Logronon túlra.
A kert magába szippant, épp úgy, mint először. Az öreg gesztenyefák barátságosan integetnek felém, és ágaik között, rigók cserregnek hangosan.
Alattuk kényelmes padok kínálják magukat a pihenni vágyóknak és könnyed csábításuknak, nem tudok ellenállni. Gyöngykavicson lépdelve közeledek feléjük, majd egy pillanattal később már hátra dőlve üldögélek, a kert finom hangjait figyelve.
Becsukom a szemem.
Fejem hátradöntve, karom széttárva a támlán pihen.
Fejem körül, bogarak döngenek, és belélegzem a gesztenyevirág, édeskés illatát.
Lezárt szemhéjamon átsüt, az ezüstösen furcsa napfény, és érzékeim magukba fogadják az egész tájat…
Kinyitottam a szemem.
Újra ott voltam a kert, magányos padján üldögélve. Zavarodottságom ellenére, friss voltam és élettel teli. A pad, már nem marasztalt, de halkan, illedelmesen jelezte, bármikor hajlandó, hasonló utazásokra vinni.
A gesztenyefa ágai, megértően bólogattak, mintha azt suttogták volna ők is. Bízhatok bennük, és a megérzéseimben.
Tudtam, jó helyen vagyok és választásom sem volt a véletlen játéka.
Itt a helyem.
Itt, ahol a kert, a fák, és a ház, el tud varázsolni, bármikor fordulok feléjük segítségért.
Barátok voltak,
Barátok, akik önzetlenül, adták a csodát. Nem vártak tőlem semmit érte. Kedvtelve néztem rájuk és nyugodt léptekkel, a kapu felé indultam.
szöveg Régeni János
kép Edit Álomvilága
emtévé
