Somlai Tibor pákász, herpetológus mutatja be nekünk milyen is volt régen a pákászok élete az Ecsedi lápon. A hagyományos eszközök, a kunyhó, mind a keze munkáját dicsérik.
Ha a pákász és életmódja ismertebb lenne, ő lehetne a szabadság egyik szimbóluma. Létük alapja a természeti környezet, nem függ a körülötte lévő emberektől, birodalmaktól, országoktól.
A pákászat valójában nem mesterség, hanem életforma volt, melyet ezer éveken át űztek, függetlenül a külvilágtól és az átvonuló népektől. Népességük nagyrészt belterjes volt, bár mindig gyarapodott bekerültekkel. Mivel életük ősi formákat követ, nehezen változik, hiszen csak a környezetnek van alávetve. A pákász kifinomult utódja, a félig letelepedett, gyűjtögető ősembernek. Nem halászik, vadászik a szó klasszikus értelmében.
A pákász benne él a vadonban, kitanulva annak minden rezdülését. Nem a nagy vad érdekli, hanem a folytonos táplálék. Ezért csapdázik, hurkokat, tőröket, varsákat, vermeket rak le. Minden nap bejárja birodalmát és megélhetéséhez felhasznál mindent, amit elfogott, vagy begyűjtött. Szerszámait és lakhelyét is az itt található anyagokból készítette. Főleg puhafa, nád, gyékény és bőr volt minden eszköze anyaga. Fémet nem sokat használt.
A természeti népek szokása szerint, inkább alkalmazkodott környezetéhez, mint alakította azt.
Mivel az élettér, aminek része volt, bőkezű és változatos volt élelemben és alapanyagban, az itt élő nem halmozott különösebben tartalékokat, nem kereskedett, csak kivételes esetben. Ez azt is jelenti,hogy léte nyomai hamar eltűntek, hiszen a nád-gyékény kunyhók pár év alatt elkorhadnak, a vágott utak, varsagödrök feltöltődtek. A történelem úgy suhant el fölötte, mint az esti szél, megborzolva talán, de nem változtatva rajta. Ott élt az utolsó réteken – régen így hívták a mocsarak és lápok világát- és a kanyargós folyók zugaiban. Ezeket az élőhelyeket eltüntették, mert a gyarapodó népesség, a gazdálkodás, a tulajdon nem tűri a szabad, érintetlen földeket.
Élete annyira kapcsolódott élőhelyéhez, hogy annak eltűnésével kihalt a pákász is. Letűnt egy olyan emberfajta, aki a természet részeként, önmaga erejéből élt.
Herman Ottó, aki már csak maradékukat láthatta, így írt róluk:
A pákász szókincse elveszett örökre; életmódjának, fogásainak halavány képét csak az Ecsedi láp némely embere őrizte meg; de ez már nem a régi pákász, mert községhez tartozik, holott a régi, valódi pákász legfeljebb szított valamely községhez; egész életét, télen-nyáron a rétségben töltötte; sokról még az sem bizonyos, hogy keresztelték, éltepárjával megeskették, s harangszóval, papi áldással eltemették volna. Még az a két legfőbb életszükség: a dohány és a puskapor sem igen hozta lakott helyre; – “szerezte” a lápokon, mint ruházatát, kését, bográcsát, s szerszámjának kevés vasát – mindenét, még a “rozsdását”, azt az egycsövű, megszögezett, megmadzagolt, s mégis biztos puskáját is.
Adót nem fizetett; neve nem volt beírva község, megye, uraság lajstromába; nem volt jobbágya senkinek; pap nem szedte tőle a párbért, szóval a rétség szabad embere – még a nemes embernél is szabadabb volt.
A vízországok eltűntével a pákászat sem maradhatott fenn. Páran még éldegéltek a pusztásításban megmaradt mocsárfoltok közelében. Itt már nem lehetett biztos életük, beálltak halásznak, pásztornak, pusztai vezetőnek. Az egykori szabad rétek népe kis ideig még őrizte nomád eleinek lelkületét, majd beleveszett egy soknemzetű népbe.
kép és szöveg Somlai Tibor
emtévé
