Hol, volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegfű. Sok ezer társával együtt egy nagy, végtelenre nyúlt üvegházban lakott. Szorosan egymás mellett álltak a virágok, és csak nyurgultak, nyurgultak, nyújtogatták bimbós fejecskéjüket az üvegház tetején beáramló fény felé. Az egyik ágyásban piros szegfűk nyíltak, a másikban rózsaszínek, a harmadikban sárgák, a negyedikben pedig fehérek. Amerre a szem ellátott, mindenütt szegfűk magasodtak, s az ágyásokat kis keskeny utak szelték át, amin öntözőcső kígyózott.
Reggel és este emberek jöttek be, és vízpermetet szórtak a virágokra, a frissen nyílt szegfűket pedig levágták, ládába rakták és kivitték az üvegházból. A kis szegfű látta mindezt de csöppet sem törődött vele, nekitámaszkodott a társainak és örült a napfénynek.
Egy napon berepült egy légy. Kicsi, csíkos hátú legyecske volt, nagy piros szemekkel. Verdesett egy darabig az üvegen, majd reményvesztetten leszállt, épp a szegfűre. Tölcsér alakú nyelvecskéjével nektárt próbált szívogatni, de a kis szegfűnek még túl zárt volt a bimbója, hogy hozzá lehessen férni. A légy körbeszimatolta a virágot, hátha mégis be tud valahol bújni a kelyhébe.
– Milyen furcsa – fintorította el az orrát.
– Micsoda? – kérdezte cérnavékony hangocskáján a szegfű.
Most szólalt meg életében először, és maga is meglepődött, milyen vékony a hangja. De a légy úgy látszik nem csodálkozott, mert azonnal válaszolt.
– Nincs illatod.
– Mi az az illat? – érdeklődött a szegfű.
– Az illat… Az olyan izé… Ami mindenkinek van. Minden virágnak. És nagyon finom. Már messziről lehet érezni, és azt is lehet tudni kinek az illatát érezzük. Lehet tudni, hol nyílik a rózsa, hol a kankalin, hol a liliom… De neked nincs… semmilyen szagod sincs, egy icike-picike sem.
A szegfű, maga sem tudta, hogy miért de nagyon szomorú lett.
– És te találkoztál már illatos szegfűvel? – hajtotta félre a fejecskéjét.
– Találkoztam, a vadszegfűk között.
– És milyen a vadszegfű illata?
– Fűszeres – zümmögte a légy. – Sokáig az orrában marad annak, aki beszippantja. Talán neki van a legfinomabb illata az összes virág közül.
– Én nekem miért nincs illatom? – keseredett neki még jobban a szegfű.
– Nem tudom. De mindegy is. Reggelre úgyis levágnak benneteket, és a piacra visznek vágott virágnak. A vázákban meg mindegy, hogy illatozol vagy sem.
– De én úgy szeretnék illatozni! Mesélj nekem a vadszegfűkről! – kérlelte.
A kis légy nagyot sóhajtott.
– Messze-messze, innen többnapi röptényire, van egy hegy. Nagy lombos erdő él rajta, meg sok-sok állat a fák között. A hegy napos oldalán kétfelé nyílnak a fák, és körbeölelnek egy tisztást. Itt tanyázik Szél úrfi a legszívesebben. Sebbel-lobbal befurakszik az erdő egyik végén, végigsüvít a fák között, megcibálja a bokrokat, majd kiront a tisztásra. Itt aztán kedvére száguldozhat körbe-körbe. Belekap a virágok leveleibe, megcibálja bóbitájukat, megcirógatja tányérarcukat, szélpárnát tol a testesebb poszméhek potroha alá, hogy könnyebben repülhessenek, és közben felkapja a virágok illatát. Mindegyikből felvesz egy kicsit, összefogja marokra, felemelkedik, aztán szétszórja a rét fölött. S a sok állat, teli tüdővel lélegzi be a virágillattól terhes levegőt, s boldogság járja át őket, mert az illattal együtt beszippantják a szabadság érzését is.
A szegfű áhítattal hallgatta.
– Hát itt laknak a vadszegfűk – fejezte be mondókáját a légy. – De nem ilyen termetesek, mint te, egészen picik, törékenyek, rövid a száruk, és a fejük is alig látszik ki a földből. De az illatuk… Az illatuk még a tisztáson túl is érződik. Aki egyszer beszippantja azt a varázslatos illatot, soha többé nem felejti el.
A szegfű elgondolkodott.
– Mi az a szabadság? – kérdezte hosszú idő után.
– A szabadság? – töprengett a légy. – Hát… Ha tudod a dolgodat a világban, és hagyják, hogy tegyed, az szabadság. Igen, azt hiszem az a szabadság!
– És neked mi a dolgod?
– Hát… Hogy zümmögve virágról virágra szálljak, hogy beszélgessek velük, s vigyem a híreket, szétszórva így a hímporukat a másik virágra, hogy szeressek, s engem is szeressenek, s hogy utódokat neveljek. De most – szomorodott el a légy – mindezt nem tehetem, mert be vagyok ide zárva. Nem vagyok szabad, úgyhogy rövidesen meghalok. Már egészen elhagyott az erőm… Isten veled szegfű! – búcsúzott a kis légy.
Parányi lábai megremegtek. Nem tudta tovább megtartani magát a virág szirmán. Lassan elkezdett csúszni lefelé s leesett a földre.
– Legyecske! Legyecske hol vagy? – kiáltozta a szegfű.
Lehajolni nem tudott, mert olyan szorosan ültették őket a gazdaságosabb helykihasználás miatt, hogy csak egyenesen tudott állni.
– Legyecske ne halj meg! – sírdogált a szegfű. – Beszélgess még velem! Még nem mondtad meg, nekem mi a dolgom…
Hirtelen kinyílt az üvegház ajtaja, és egy erős légáramlat végigsöpört a szegfűkön. Megtörtént ez már máskor is, de eddig a kis szegfűnek nem tűnt fel. De most észrevette, hogyisne vette volna észre, hiszen épp az imént hallott Szél úrfiról.
– Szél úrfi! – suttogta. – Szél úrfi hallasz engem?
– Hallak – suhogta egy hang.
– Szél úrfi! Te tudod mi az én dolgom a világban?
– Ugyanaz, ami a többi virágnak. Hogy illatoddal magadhoz csald a bogarakat, enyhítsd éhüket, s színeiddel, szépségeddel felvidítsd a lelkeket, s táplálékul szolgálj a növényevőknek.
– Akkor én nem vagyok szabad, hisz még illatom sincs. – hajtotta le a fejét a szegfű.
– Nem – susogta a Szél -, nem vagy szabad.
– Óh! Mennyire szeretnék szabad lenni! – sóhajtotta a virág. – Segíts nekem! Tudsz nekem segíteni?
– Csak te segíthetsz magadon – hallotta a Szél hangját messziről. – Csak te…
A szegfű nagyon elárvultnak érezte magát. Társai láthatólag nem törődtek semmivel, csak, hogy minél szebb szirmot bontsanak. Ők nem vágytak illatra, arra sem, hogy éhét enyhítsék valakinek, beilleszkedve a világ körforgásába. Ők egyszerűen csak szépek akartak lenni. De a szegfű nem érte be ennyivel. Ő szabad akart lenni.
Egyszer csak, valami mozgást érzett a gyökereinél. Ahogy jobban figyelt érezte, hogy egy földigiliszta igyekszik átgyömöszölni magát a gyökerei között. Nagyon megörült neki.
– Giliszta! – suttogta. – Giliszta, hallasz engem?
– Mit akarsz? – dünnyögte kelletlenül a giliszta, aki végképp megakadt a gyökérben.
– Segíts nekem!
– Hogy segítsek neked, amikor magamnak sem tudok segíteni? – zsörtölődött a giliszta.
– Lazítsd meg a földet körülöttem!
– Épp azt csinálom, de nem sok eredménnyel. Elakadtam. Örülök, ha sikerül átvergődnöm itt anélkül, hogy kifordítanálak a földből. Hogy lehet ilyen sűrűn ültetni a virágokat! – dohogott.
– De én éppen azt szeretném, ha kifordítanál a földből!
– Badarságokat beszélsz! Ha kifordítalak a földből, meghalsz. A virág nem tud föld nélkül élni.
– De szabadság nélkül sem – mondta a szegfű. – Fordíts ki kérlek a földből!
– Ahogy gondolod – felelte a giliszta, azzal nekigyürkőzött, hogy kifordítsa a szegfűt.
De nem járt eredménnyel, mert túl szorosan ültették őket egymáshoz. Csak annyit ért el, hogy kitolta a szegfű gyökereit a föld felszínére.
– Köszönöm! – hálálkodott a szegfű. – most már végre elmehetek innen.
– Aztán hová mennél, hisz nem tudsz járni!
– A vadszegfűk közé! Kérek egy kicsit az illatukból, s széttárom kelyhemet a bogaraknak, hadd lakjanak jól a virágporommal.
A földigiliszta megcsóválta a fejét.
– Bolond beszéd – mondta, és továbbindult.
A szegfű szédült egy kicsit de boldog volt. A Nap már erősen sütött, egyre melegebb lett az üvegházban.
– Pihenek, mielőtt elindulok – gondolta a szegfű és elaludt.
Álmában a hegyen járt. Látta a kis tisztást, látta a sok virágot, látta a kicsi, fényes rovarokat, hallotta zümmögésüket, s látta az illatos vadszegfűket is. Hívogatón nyújtották felé levélkéiket, Szél úrfi megborzolta a szirmait, s ő valami édes illatot érzett maga körül.
Arra ébredt, hogy kínzó szomjúság gyötri. Megmozgatta a gyökereit egy kis nedvesség után kutatva, de csak a föld felszínét súrolta gyökérujjaival. Már egészen eltikkadt. Levelei megfakultak, s ernyedten csüngtek a szárához lapulva. Fejecskéje is lekókadt, még mielőtt kinyílhatott volna. S olyan fáradtnak érezte magát, mint még soha életében. Nem vágyott már másra, csak arra, hogy aludjon, és álmában visszatérhessen a vadszegfűk közé.
Beesteledett. A forróság eloszlott, s felváltotta a hűvös sötét. A szegfű didergett. Eddig sohasem fázott. Gyökerei a meleg, puha földbe mélyedtek, kis testét pedig nekitámasztotta társainak. De most talajtalanul állt a világban, s társai is csak attól védték meg, hogy feldőljön. Már minden ereje elhagyta, de nem akart elaludni. Félt. Félt, hogy meghal, s halála előtt, még egyszer látni akarta a hajnalt, s érezni, az üvegtetőről lecseppenő pára ízét, amivel megnedvesítheti kissé a szirmait. S reménykedett. Reménykedett, hátha történik valami. Nem hitte el, nem hihette el, hogy így kell elpusztulnia, anélkül, hogy elvégezhette volna a dolgát a világban, hogy szabad lehessen.
Mire felkelt a Nap, a kis szegfűben már alig volt élet. Így találtak rá a kertészek. Csodálkoztak kissé, mikor meglátták a fonnyadt virágot, majd kirántották a többi közül, s a szemétre hajították, a többi elszáradt növény közé.
Már annyira összeaszott, hogy szinte nem érzett fájdalmat. Dél körül megjelent egy ember, s egy vasvillával talicskára hányta a virágkupacot. A talicskát végigtolta a kerten, s tartalmát a komposzt gödörbe borította. A sok kis bogár, aki itt élt, mind odaszaladt, hogy jóízűen falatozzon az új lakomából. Nagyokat haraptak a levelekből, szirmokból, és vidáman zöngicséltek hozzá.
– Milyen jó itt! Mégiscsak betölthetem a hivatásom. Ha már nem szerethetek, s engem sem szeretnek, legalább táplálékot nyújthatok másoknak – gondolta a szegfű.
Ekkor szétnyíltak szirmai, és kelyhéből csodálatos fűszeres illat szállt fel. Éppen olyan, mint a vadszegfűkéből.
emtévé
