Egy frászt! Mindenkivel megtörténik, csak nem tudsz róla.
A miértolyanszupermásokélete önsanyargató kérdés, csak arra jó, hogy teljesen hülyének, lúzernek érezhesd magad, és még mélyebbre tudj süllyedni az önsajnálatban, mint amilyen mélyen vagy. Pedig, annál lejjebb már nincs is.
Hiszed te.
Pedig van.
Az élet mindig bebizonyítja, hogy van lejjebb, van mélyebb, van rosszabb.
Nem neked személyre szabottan, hanem objektíven, amit te persze baromira szubjektívan élsz meg, lévén te ütközöl a saját mélypontoddal.
Pont ez az, amit el akarnak veled hitetni ebben a reklámoktól övezett szupertársadalomban, hogy mindenki másnak annyira, de annyira jó, amennyire neked egyrészt soha sem lesz, másrészt már ránézésre is kimeríti a tökéletes életélmény érzetét, tehát te nem érdemled meg. Na jó, esetleg ha van hozzá elég pénzed. És ezt te csorgó nyállal nézed egy kirakatüveg mögött állva, miközben keservesen bőgsz, hogy ismetenemmérpontengembántazélet?
Nem téged bánt.
Aki azt mondta neked gyerekkorodban, vagy bármikor, hogy az élet nevű társasjáték egy überhabos csokitorta tejszínhabbal a tetején, és ezt fogod zabálni egész életedben, az hazudott.
Az élet amúgy lehetne egy nagyon kellemes időtöltés itt a Földön, tele kellemes élménnyel, de a tanulási folyamatok szériatartozékai, és ezek néha mindennek nevezhetőek, csak kellemesnek nem.
Vannak dolgok, amiket meg kell tanulni.
Ha tetszik, ha nem. Ilyenek az együttélés szabályai. Kedvenc hasonlataimat mindig az állat és növényvilágból veszem, mert ezen világ lényei valamiért értik és élik ezt a rendszert, amit mi egyszerűen életnek nevezünk.
Az ember nem attól elmével rendelkező, gondolkodni képes értelmes lény, hogy ne vegyen tudomást a világmindenség rendszeréről, és a saját emberi fejlődésének folyamatairól. Sokan ezt akarják hinni, de akkor sincs így.
Nem lehet magunkat kívülállónak tekinteni.
Az más kérdés, hogy tényleg ennyire szánalmasan kell-e élni, mint ahogy most itt vegetál az emberiség. Szerintem nem, de erről is megoszlanak a vélemények.
Alapvető kérdés, hogy mitől érzi valaki rosszul magát a bőrében? Ez pedig azon múlik, hogy mik az igényei, és az elvárásai az élettel szemben.
Beszélgetek egy pasival, nyavalyog nekem, milyen rossz az élet, nem tud örülni semminek, minden szar körülötte, mindenki tetű, mindenki becsapja, nem tud bízni senkiben. Mintegy spontán megkérdezi, én minek örülök? Gondolkodás nélkül sorolni kezdem neki, hogy reggel például annak, hogy még élek, és láthatom ezt a számomra gyönyörű világot. Hogy örülök, ha süt a Nap, de annak is örülök, amikor borús az idő, esik, vagy éppen köd van, mert az is szép. Örülök a fények haladásának a szobám falán, a természet pillanatonkénti változásának, a felhőknek – nagyjából idáig jutottam a felsorolásban, amikor közölte, hogy szánalmas vagyok. Gondolom, mondanom sem kell, itt hirtelen abbahagytam a felsorolást. Nem, nem kezdtem el győzködni az élet szépségeiről, mert egyrészt nem látja, másrész ebből a mondatából kiderült, hogy nem becsül semmire. Annyira sem, hogy elfogadja a válaszomat, mint létező valóságot.
Ismerős szitu, amikor valaki arról igyekszik meggyőzni, minden mondatod arról árulkodik, hogy teljesen idióta vagy, egy szánalmas lény, aki hülyeségeket beszél?
Persze, hogy ismerős, nincs ember, akivel még ne fordult volna elő, hogy hülyének nézik, az ok szinte teljesen jelentéktelen. Az a tény a fontos, hogy miközben te megnyilvánulsz a magad emberségében, kitárod lelked szépségét, a másik belever a betonba.
Erre az érző lények többféleképpen reagálnak.
- Megsértődnek. (Joggal, de nem célravezető.)
- Bizonygatni kezdik az igazukat. (Ez sem.)
- Megpróbálnak empatikusan közelíteni a másikhoz, és a szempontjait figyelembe véve felhívni a figyelmüket a világ és a gondolkodásmódok sokszínűségére. (Ez is hamvába holt kísérlet, mert ha a másik fogékony lenne erre, eleve föl sem merülne ez a szituáció.)
- Akiben a lelki érzékenység némi egészséges agresszióval párosul, az megpróbálja megvédeni az álláspontját, elutasítva a nyilvánvaló sértést. (Na, ez az a pont, amiből tutira veszekedés lesz.)
Ebből szerintem elég logikusan az következik, hogy rá kell ébredni, ilyen helyzetekben egy érzelmi nyomorékkal állunk szemben, aki pusztán energiánk leszívása okán kezd olyan témáról beszélgetni velünk, ami érző lényekként szívünknek kedves, tehát bánthatóak vagyunk általa. Esze ágában sincs sem tanulni, sem befogadni, sem új szempontokat megismerni. Hatalmat akar gyakorolni fölöttünk, erőt fitogtat, észérvekre hivatkozik, és mindent a világon ehető, megvehető, pénzzel mérhető értékrendbe sorol. Kilóra! Ezen pedig nincs fogás. Ez olyan szűk játéktér, amiben nem lehet mozogni.
Ha már elég szánalmasnak és nyomorultnak érzed magad egy parttalan vitában, akkor kérdezd meg magadtól, hogy miért hagyod, hogy ez megtörténjen?
Miért nem lépsz ki belőle?
Vereség.
Persze. Lehet így is nézni. De háborúban vagyunk, ahol csatát kell nyerni?
Te jó ég! Ébresztő emberek! Hová fajult ez a világ, ahol mindenki harcol mindenkivel? A belátás szót meg már csak a televíziós csatornák valóságsóiból ismeri, ahol belát valakinek az életébe, vagy a bugyijába.
A beszélgetés egy szent dolog!
Amikor beszélgetünk információt és eszmét cserélünk. Erre való az emberi beszélgetés. Háborúra nem. Arra ott vannak a fegyverek. De ne feledkezzünk meg róla, hogy a fegyverekkel vívott háborúk is szavakkal kezdődtek!
stöveg Pálfalvi Dorottya
emtévé
