Pálfalvi Dorottya NE ENGEDD

 

Ne engedd, hogy elmarjalak magamtól
bokámra hínárként kulcsolódó álmok
húznak a mélybe
fáradt vagyok…
szemed prizmája fényt sugároz
s álmaim ernyedt levelekként hullnak le rólam
karod leejt, fölemel
s én hullámzom vágyaidon
tajtékos, habos az éter
mikroszkopikus mélységben zajlik minden
sejtosztódással áramlik az akarat
fordulj felém
és látod amint gondolattá sűrűsödve
szép üzenetként
felszívódok a térben

emtévé