a város utcáin úgy imbolyog az ősz
ahogy a Tavon az utolsó utasszállító
hajó a szél búcsúzkodó szerelmesek
esküjét sodorja büszkeségük tatján
a vég hajózási menetrendje
mintha visszavárnának valakit
eltévedt virágok integetnek a kikötőben
hatalmas partra vetett cet csontváza
a lépcső megbicsaklik rajta az alkony bíbor színe
egyelőre meghitten áll a mozdulatlan táj
csak a víz morajában hallani a zagyva
nyelven szólaló éjszakát és a parton
borzongó magányos fűz meséjét
a kiszámíthatatlan jövőről
hajnalban indulás előtt a zsúfolt légtér
felhőtornyai láttán megrészegül egy gém
nem várja tovább a párját szárnyával
fölborítja az ég díszletét
reggelre befejezettnek látszik minden
a kikötő tükrét nem hasítják hajók és
a gém a szigorú célul kitűzött égtáj felé száll
délelőtt a terasz asztaláról beszélgetésünk
foszlányait felszippantja az alacsonyan
haladó nap a fotómasina vakuja durván
leleplezi arcunk változásait
délben árnyékod kilép a fénybe vigyázz
eltalál a valóság kiskaliberű lövedéke
eltűnsz előlem tekinteted lobogására zárom
szemem és az idő térképén vakon bejelölöm
a helyet ahol első csókunk megesett
délután átgázolok a maradék évek romjain
befejezetlen álmainkat felajánlom annak
a fiatal párnak akik a mi padunkba karcolják
nevük kezdőbetűit
este nekik adok mindent amit átéltem
veled hagyom hadd áradjon rájuk belőlem
szerelmed fénye hadd forrassza be
fájdalommentesen a pad sebeit
kép Pethes Mária
emtévé
