nem értem ezt az őszt, Uram. dicsőséged
elragadja a macskatalpakon settenkedő
homály. milyen mérték szerint szabod ránk
büntetéseid? mi lesz az útra kelő fecskék
torkában a hűség hangjával, csőrükben
a mezők learatott lángjával, a villámmal
jogfosztott búzaszemek bánatával, amiért
nem kerülnek a kenyérbe.
kiterjedt esőket zúdítasz ránk, irkám
lapján elmosódnak a betűk, kátyúban
vesztegelnek az irányadó csillagképek.
régen értettem a beszéded. az idén sűrű
agyagtakarót dobtál az útra, amiben a
kezdet elfogadta a balsorsot, otthonunk
falán sötét szárnyakat bontott a szavak
zűrzavara.
összeroskadt a nyár a gyászba öltözött
fák kapujánál, és az elvadult levegő
pusztulásra ítélte hangom, de én itt
vagyok szabad dalnok, szülőföldemen.
gyökereim szövedéke biztosan tart,
felismerem legyőzhetetlenséged
morajlásában magam és elszántan
mondom: ideje van a dalnak.
kép Pethes Mária
emtévé
