Lassan nyitottam ki a szemem.
Az ablakon beáradó éles napfény, még bántott. Az álomból lassan tért vissza a tudatom.
Egy pillanatra visszacsuktam, és elmerültem az ismerős, hangok és illatok keltette érzésekben. A hullámok, semmihez sem hasonlítható, sziklákon megtörő morajlása, az eukaliptusz illatot hozó, Afrika felől fújó meleg szél, és az utcákon zsivajgó gyerekek nevetése a fénnyel együtt betüremkedett az ablakon. Arcomat takaró kezem, a tegnapi halászattól még mindig átható tengerillatot árasztott. Az idők során részemmé vált ez az illat. Szeretem a munkámat és nemcsak azért mert a családom megélhetése ezen múlik.
Mellettem a párnán, feleségem csillogó, fekete haja, hullámokba göndörödve terült el. A vékony fehér lepedő alól kilátszott, naptól barna, gyönyörű, sima bőre.
Élvezettel simítottam végig, cserzett tenyeremmel, mire ébredezni kezdett. Lustán kinyújtózott, mint a macska, meleg ajka a bőrömhöz ért, ahogy hozzám bújt félálomban.
Őrült álmom volt éjszaka.
Őrült, és annyira valóságos, hogy beleborzongtam.
Bármennyire is jó lett volna még Maria mellett pihenni, gyengéden lefejtettem magamról az ölelő karját, és fölkeltem. Határozott, de fáradságtól ólmos tagokkal indultam el a konyha irányába, hogy elkészítsem a reggelinket. Hetente egyszer volt ez így, amikor nem keltem éjjel, hogy a Nap már a vizen találjon, kiterített hálóimmal.
Jég csörrent a pohár falán.
Ráöntöttem a krémes frappét. Csak annyi helyet hagytam, hogy Marianak egy kevés friss tejet tudjak hozzá tölteni, éppen csak annyit, hogy megszínezze a sötét, krémes kávét és feloldja a sötétjét. Az enyémbe a szokásos metaxa került, de az is csak annyi, hogy fűszeres ízével, egy pici édeset tudjak lopni, az amúgy keserű frissítőbe.
Az asztalra tettem a tegnapi vacsora maradékát.
A halvány rózsaszín ikrakrém mellett világított a hófehér házi feta, amit aranylón folyt körbe apám olívaolaja. Egy kis törött szélű, de szívünknek kedves tányéron, fűszeres rizzsel töltött paradicsomok kellették magukat, pár szem halványlila, szilva nagyságú olívabogyó kíséretében.
Miközben a kenyeret szeltem, a szemem sarkából láttam, María fehér lepedőbe burkolt alakját, ahogy az ajtófélfának támaszkodva, kedvtelve néz.
– Jó hogy vagyunk egymásnak… – szólt csendesen, kisimítva haját az arcából.
– Ez éltet engem is, na meg a reggeli kávé!
Cinkos mosollyal néztünk össze. Régi játék ez köztünk reggelente.
Kinyitottam a kék spalettákat, hogy utat engedjek végre, a hevesen tűző mediterrán napnak.
Asztalhoz ültünk.
A gyerekek a nagyszülőknél töltötték az éjszakát, így semmi sem veszélyeztette, hogy végre elmondhassam neki az álmomat. Kicsit hebegve kezdtem bele, ami szokatlan volt tőlem. Akartam, mégis féltem beszélni róla. Nem mintha lopva rosszat tettem volna bárki ellen. De úgy éreztem illetlen, de legalábbis érthetetlen dolog történt velem.
Pedig csak egy álom volt…
De az annyira valószerű, hogy mikor felriadtam belőle, hosszú percekbe tellett, mire meg tudtam állapítani hol vagyok, és ki is vagyok egyáltalán.
Néztem ahogy lassan a szájához emeli a falatot.
Mintha érezné a mondanivalóm súlyát, és időt próbálna nekem hagyni, hogy össze tudjam terelni szétszóródott gondolataimat.
Igyekeztem egy nagyobb korty konyakos kávéból erőt meríteni, majd lassan belefogtam a történetbe, amit még magam sem értettem igazán.
– Nagyon furcsát álmodtam – mondom inkább magam elé mormogva, mint neki.
– Igen? – huncut fény villan a szemében, miközben rámmosolyog.
– De tényleg! – bizonygatom. – Csodálkozni fogsz, ha elmesélem.
Szünetet tartottam, hogy erőt gyűjtsek a folytatáshoz.
– Egy számomra teljesen ismeretlen országban éltem és olyan dallamos nyelven beszéltem, mintha énekelnék. De nem is ez volt a furcsa, hanem az hogy minden annyira valóságosnak tűnt. Legalább annyira, mint az, ahogy most itt ülünk és reggelizünk. Álmomban felkeltem, és más volt a feleségem, és a gyerekek is máshogy néztek ki… Egy konyhán dolgoztam mint szakács. Úgy emlékszem, hogy tulajdonos vagy konyhafőnök lehettem, mert mindenki folyton tőlem kérdezett mindent, azon a dallamos nyelven, amit nem tudok hová tenni mert még sohasem hallottam… De álmomban mindent értettem és én is beszéltem folyékonyan. Mások voltak a gondolataim, és mások az érzéseim mint most, de ahogy ott forgolódtam a forró edények és serpenyők között, ebben a furcsa konyhában, egy ablakban megláttam a saját arcomat…
Felpillantottam a kávémból.
Egyenesen Maria csodálkozástól és érdeklődéstől kitágult fekete szemébe fúródott a tekintetem.
– Nem ittál túl sokat tegnap? – kérdezte még mindig kicsit viccesen, hátha elnevetem magamat.
Csend ült közénk.
Éreztem, hogy muszáj tovább mondanom.
– A saját mostani arcomat láttam, de ezen kívül semmi sem stimmelt. Más érzéseim voltak, más gondolatok jártak a fejemben, mások voltak a barátaim és az érzelmeim. Olyanok, amik annyira idegenek tőlem, hogy még kitalálni sem lennék képes… Recepteket jelentek meg a szemem előtt, és képzeld, bármelyiknek is fogtam neki, mindegyik jó és finom lett. Sőt még szép is. Pedig tudod, hogy soha sem főztem, hisz gyerekkorunk óta ismersz… Párában és olajgőzben úszó, konyhákon dolgoztam, ahol a stressz olyan hétköznapi helyzet volt, mint nálunk itt a szigeten a forró napsütés és a tenger morajlása. Valami konyhafőnökszerűség lehettem, mert egyfolytában utasításokat üvöltöztem percről percre, a körülöttem sürgölődő szakácsoknak. És ők, amit mondtam, profi módon teljesítették. Felszolgálókkal vitatkoztam, mert nem értettek ahhoz, amit csináltak és a főnökök, mégis mindig minket szapultak.
Reszkettem az indulattól.
Maria az asztalhoz húzta a székét, és nyugodt tekintettel nézett rám.
– Miért veszed ennyire komolyan ezt az egészet? Volt már pár furcsa álmod, de mindegyiket el tudtad viccelni. Mi a különleges ebben az álomban, hogy ilyen komolyan veszed?
– Az a meglepő, hogy az eddig az álmok pillanatoknak tűntek, de ez most olyan volt mintha egy egész életet éltem volna le. Éreztem a rám nehezedő évek súlyát, átéltem az érzéseimet, a fájdalmaimat és az örömeimet is. Teljesen életszerű volt minden. Még a gyerekeimet is láttam csecsemőnek és felnőni. Éreztem az illatukat… Két gyönyörű kislány volt, akik egy idő után, mivel a családi béke felborult, valahová külföldre költöztek, és nagyon szenvedtem a hiányuktól. A volt feleségem annyira gyűlölt, hogy az már fájt. A belőle áradó rossz érzés megkeserítette mindkettőnk életét. Két szót nem tudtunk úgy váltani, hogy ne ugorjunk egymás torkának, és ne vesszünk össze. Persze ettől a lányaink nagyon szenvedtek, és mivel én hagytam el őket, engem hibáztattak mindenért.
Mély keserűság áradt minden szavamból. Maria csodálkozva hallgatott.
– Nem tudtam velük megértetni, hogy mind a ketten hibáztunk, és nem azért költözök el, mert haragszom rájuk, vagy nem szeretem őket, csak tarthatatlanná vált a kapcsolatom az édesanyjukkal. Zavarodottságukban, fénysebességgel távolodtak tőlem érzelmileg és nem tudtam ellene tenni semmit… Ez húsba és lélekbe maró fájdalmat okozott.
Elhallgattam. A csönd szinte tapintható volt, a tenger morajlása ellenére.
– Évekig hibáztattam magamat ezért a helyzetért. Menekültem minden elől, ami rájuk emlékeztetett, mert ilyenkor a fájdalom és az önmarcangolás felemésztette az összes erőmet, amit még a mérhetetlen mennyiségű alkohol sem tudott közömbösíteni. Sem az a sok nő, aki megfordult mellettem, sem a munka, igazán semmi…
Újabb csönd telepedett közént. Kétségbeesetten néztem rá.
– Ismersz milyen vagyok? Még ezt a heti egy napot is, nehezen bírom ki a gyerekek nélkül, amit a szüleidnél szoktak tölteni. Tudod mennyire szeretem őket, és hogy soha nem válnék meg tőlük. Most képzeld el, mit élhettem át, amikor a mostani életemnek pont az ellenkezője történt meg velem, nap mint nap.
Lassan fogyott a poharainkból a jeges frappe.
A hallgatás súllyal nehezedett a konyhára. Maria furcsa szemmel vizslatott.
– Nem lehet, hogy azt láttad álmodban, amitől egész életedben féltél? lehet az is, hogy így akarják megmutatni neked, mi történne ha úgy élnéd az életedet. Egyszerűen csak szembesítenek a félelmeiddel.
Tétován néztem rá.
– Igen… igazad lehet… De annyira nyomasztó volt az egész… Abban az ottani életben az álmomban, a létező összes hibát elkövettem, amit csak lehetett, és egy idő után odáig jutottam, hogy már a tükörbe sem tudtam belenézni úgy, hogy ne legyen rossz érzésem. Elüldöztem mindenkit magam mellől, aki valaha szeretett. Megcsaltam mindenkit, minden emberi normális morált áthágtam, a legtöbb szabályt amit csak bírtam. És a végén elegem lett magamból. Eldöntöttem, fel fogok állni. Rájöttem az élet a másodperceken múlik. Azon, hogy használod ki ezeket a másodperceket. Sem túl korán, sem túl későn nem szabad dönteni. Pont időben kell. Erről szól az élet. A másodpercekről, és a döntésekről. Ha ezt felfogod, és így kezdesz élni, minden rendbe jöhet.
Elhallgattam, majd kicsit erőteljesebb hagon folytattam.
– Ezek után, elkezdett tisztulni a kép. Minden lassan de biztosan kezdett helyreállni az álmomban, amit előtte elrontottam. Tudtam, mindent újra lehet kezdeni, és sikerült is. Az életem, a munkám, a gondolataim, az érzéseim, kezdtek helyreállni, ahogy a lelki egyensúlyom is. A lányokkal viszont nem volt felhőtlen a kapcsolat. Biztos voltam benne, hogy ennek is jelentősége van és üzenetet hordoz. Éreztem, rá kell jönnöm mi az, mert addig nem tudok tovább lépni, hiába küzdöttem fel magamat idáig a mély gödörből. Tudtam azt is, hogy Isten segített benne, akiről tudtam, hogy bennem él.
Ránéztem Mariára.
Lassan felállt az asztaltól. Megkerülte és hozzám bújt és úgy suttogta a fülembe.
– jó ember vagy és nagyon szeretlek.
Kicsit eltoltam magamtól, hogy lássam az arcát. Könnyes volt a szeme.
– És azt is meg tudom érteni, akit az álmodtál,hiszen az is te voltál és ezen nem változtat semmi…
Fejét a vállamra hajtotta és az arcomat a napsütés illatú hajzuhatagba temettem…
Az illat fogva tartott, és mintha álomból ébredtem volna.
Zavarodottan néztem körül.
Hirtelen nem tudtam mi történt, hol vagy, ki vagyok… Ismerős volt minden, mégis ismeretlen…
Lassan kezdtem tudatomra ébredni. Gondolataim kuszán kavarogtak. Láttam a szobát, az ablakot, az ágyat amiben fekszem. Láttam, de nem értettem semmit. Hosszú percekre volt szükségem, hogy fel tudjam fogni, mi a valóság, és mi az álom.
Fájón mart belém a felismerés, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az a valóság, amit ebben a pillanatban annak hiszek.
emtévé
