A csészében megmaradt tejeskávé, kezdett kihűlni előttem az asztalon, de a hidegen habzó sör csábításának, nem tudok ellenállni.
Hosszú ideje üldögéltem már, az apró kávézóterasz, árnyékos sarkában, a városka csendben eltűnő délutánját figyelve.
A fények úgy úsztak keresztül előttem, akár a fellegek, új és még újabb árnyakat vetítve a teret körbe ölelő házakra. A kőtemplom harangja, halk illedelmességgel csilingelte el a hét órát, majd újra hallgatag, árnyékos magányba burkolózott.
A szökőkút, csendes csobogással vette tudomásul az idő ilyetén múlását. Az ég felé lövellő vízsugár jókedvében szivárványokat rajzolt a lemenő nap utolsó sugaraira.
Az élet, halk léptekkel járt köröttem
Még a macska is, álmosan pislogva, lustán heverészett a szomszéd asztal alatt az árnyékban, farkával a legyeket hessegetve.
Csak bentről, a kávézó hűvös belsejéből hallatszott hangosabb szó, összekavarodva, a helyi tévé hírolvasójának kásás hangjával.
A nyugalom, langyos áramlatokban söpört végig a városon.
Már második napja lógattam amúgy fájós lábamat, így volt elég időm arra, hogy magamba szívjak mindent, amivel a környezetem kedveskedni óhajtott.
Az elmúlt két napban csak voltam és lélegeztem, akár a növények.
Nem voltam zarándok, vagy turista. Újdonsült barátaim egy szerető család – távoli, de ettől, még nem kevésbé szeretett – rokonaként kezeltek. Így volt az előző estén, és a mai napomon is.
Az elmúlt két hétben oly sokat voltam magamba zárva, hogy lassan az örökké áramló, forró déli szélben összeszáradt a lelkem, akár a spanyol sonka. Ki voltam szomjazva a szeretet-közösségére, és itt, ebben az alig lakott portugál városkában megkaptam mindent, amire csak vágyakoztam.
A kávézó állandó közössége – mikor látták, hogy nem indulok azonnal tovább -, rögvest körbevett, a kedvesség hímzett köntösével.
Oázis volt ez, az elmúlt hetek őrlődő magányában, és én szomjúhoztam.
Oázis volt, hiszen oly sok, egyedül átgyalogolt nap után, szerettem volna tartozni valahová.
Az emberek, mindig is vágyakoztak a hovatartozás édes köteléke után, és én sem voltam máshogyan ezzel, hiába kedveltem annyira a magamba töltött perceket.
Az egyedül töltött idők alatt, az elénk kerülő helyzetekben, csak magára számíthat az ember, ellentétben azzal az állapottal, mikor egy közösség része.
A közösség szeretete, enyhet és megoldást hozhat azokra a gondokra, amiket egyedül, csak nagy nehézségek árán tudnánk, fel- és megoldani.
A városka lakói, minden nap ebbe a kávézóban jöttek össze.
Ez volt számukra a közösségi tér. Itt éltek, ettek és ittak. Itt beszélték meg, a napok történéseit, és gyermeket is itt neveltek. Az idősek is, a nap legnagyobb részét, az kávézóban töltötték el legszívesebben, csak aludni tértek haza olykor.
A nagyvilág hírei is érdekelték őket, és nem mindig értettek egyet a Híradóban látottakkal, sőt olykor egymással sem. De a véleménykülönbség nem akadályozta meg őket abban, hogy minden problémán fölülemelkedve, szeressék egymást és az összetartozásukat.
Parázs viták – mert azok is előfordultak -, és villámló tekintetek összeakaszkodása után, ugyanolyan jól esett nekik a vöröslő bor, gőzölgő kávé, és a frissen habzó sör.
Béke, és szeretetből szőtt fonál, tapasztotta őket össze, egy életen keresztül.
Itt itták minden reggel a frissítő kávét, és ide tértek be elkölteni az ebédjüket is.
Munkájukat letéve, a családdal együtt tértek be, hogy megbeszéljenek mindent, egymással ami azon a napon történt. Örültek és búslakodtak ugyanúgy, mint bárki más, bármely országban.
Csak nem egyedül tették, bezárkózva a sötét magányba, vagy hűvös szobáikba, hanem összegyűltek örülni, vagy vigaszt szerezni akkor, amikor máshol már nem leltek enyhet.
Ittak, de nem láttam közöttük részegeket. Nem, hiszen nem az volt a cél, hogy a mámor érzéketlenségébe burkolózzanak.
Nem. Számukra az ital, a társaság, és az általa hozott apró mámor, csak arra volt hivatva, hogy oldódjanak a nehéz, dolgos napok után.
Megtanultak mindennek örülni.
Örülni az apró, lényegtelennek tűnő gesztusoknak is. Egymásnak, az életnek, és mindannak amit nekik ez a világ nyújthatott. Légyen az bármi. Egy falat étel, egy pohárka bor, hűvösen habzó sör, vagy egy-két jó szó, amit egymáshoz szólhattak.
Amikor ráébredtek, hogy nem folytatom az utam, mert megpihenni van kedvem, maguk közé fogadtak.
Úgy beszélgettek velem, mintha mindig itt éltem volna közöttük, születésemtől fogva.
Nem érdekelte őket, hogy hiányos, néha egyszerű módon beszélem a nyelvüket.
Sőt. Örömüket lelték abba, hogy segíthetnek. Lágy, apró gesztusokkal javították a kiejtésem hiányosságait, és soha nem feledtek el kijavítani, ha helytelenül, esetleg hibásan fejeztem ki magam.
Megmelegedtem a szeretetükben e rövidke idő alatt, és merítettem a gondoskodásukból, hogy az előttem álló, hosszú magányos út előtt, tudjak mire majd emlékezni.
Ülök a terasz árnyékos asztalánál.
A kávé szürkés habja a csésze szélére száradt, és a megmarad kevéske sör is langyosan bújik meg a poharam alján. Hosszú percek óta üldögélek csendben és tűnődök.
Az jár a fejemben, hogy nálunk, otthon, miért nincsenek ilyen helyek?
Miért zárkózunk sötét szobákba, magányunk falát építve nap, mint nap, mikor társakra, emberi kapcsolatokra lenne szükségünk leginkább? Miért bújunk el, ahelyett, hogy barátainkhoz, életünk társaihoz fordulnánk, nem csak a hétköznapi drámáinkkal, de örömeinkkel is?
Miért nem alakítunk ki, szeretetközösségeket?
Miért?
Pedig együtt, minden könnyebb lehetne. Jobb és tartalmasabb lehetne a hétköznapok összes ünnepe, és a fájdalmainkat is könnyebben dolgozhatnánk fel.
Elfelejtettünk beszélni, beszélgetni? Elfelejtettünk egységben élni? Elfelejtettünk együtt örülni?
Csak siralmas, zárkózott emberi sorsokat látok, magas kerítések mögé szorulva, bezárt házakban, és langyos, műanyag, örömtelen ünnepeket.
Oly kevés az igazi felhőtlen, együttes öröm és tiszta, szárnyaló nevetés.
A keserűség és zárkózottság falát látom mindenütt, és oly kevés helyen az összetartozást.
Pedig ez nem pénz, csak akarat kérdése. Időnk, helyünk talán még lenne rá. De hol vannak az emberek? Hol van a szív és hová tűnt belőlünk a szeretet?
De ma, itt és most, ebben a kis portugál faluban, jól érzem magam. Feltöltött hosszú időre és a keserű nyálat, ráérek még lenyelni, ha majd hagyom, hogy elfogyjon a szívemből, a tűz után megmaradt parázs, utolsó maradéka is. Addig pedig marad a felhőtlen, színtiszta öröm, és a hosszú, gyönyörű, út Santiago de Compostela felé.
kép és szöveg Régeni János
emtévé
