A hegygerincről az út a völgy felé kanyarodott.
Társaim – ha egyáltalán nevezhettem őket azoknak -, akikkel együtt léptem ki az albergueből, messze előttem jártak már. A hajnali ködön átsejlő Nap körbefont vöröslő sugaraival a köröttem elterülő tájjal együtt. Az ősz, már beköszönt Galiciába, de még a nyarat idézték a halvány színek. Nem sárgultak még a levelek fákon és rozsdabarna avar sem köszönt a lábamnak az ösvényen. De a párás, óceán felől jövő hűvös fuvallatok, már megszokott vendégnek számítottak a kora reggeleken.
A saját zihálásom, egy tegnap hallott spanyol szám taktusaival keveredett. Újabb emelkedőn baktattam felfelé.
Que ora son, mi corazon.
Imádkoznak a szívemben, hallom zsongani a régi dallamot magamban és örömmel szaporázom ritmusára lépteimet. Ami előre hajt, a gomolygó párában, az a reggeli kávé és egy jutalomcigaretta, na meg pár falat meleg étel gondolata. Számításaim szerint, percek múlva, meg fogom pillantani az apró hegyi falut, ahol minden ilyetén igényemet ki fogom tudni elégíteni. Jó érzések kerítettek hatalmukba. Régen volt már hajnali fél hat és a szálláson elfogyasztott kevéske hideg reggeli, már kellően elfészkelődött a gyomromban ahhoz, hogy újabb társakat tudjon befogadni, maga mellé.
Nem sokkal később, a falu közeledtét jelezve, megcsapta orromat a marhatrágya, savanykás, semmihez sem hasonlítható fanyar illata. Ez az illat, úgy jár együtt Galiciával, akár a mindig csörgedező, bővizű patakok, a polipsaláta, vagy a helyi káposztaleves, a Caldó. Összeolvad a tájjal és az emberekkel.
Kolompolva tűnik fel a ködben egy marhacsorda,
Egy fatörzsön, sárga nyíl jelzi az irányt. Alá, kézzel festett, rusztikus fatáblát helyeztek, rozsdás szögekkel erősítve a fához. Rajta kopottas fehér, odamázolt felirat: Logoso. Bár és albergue, ötszáz méter.
Az út, mintha sejtené a közeli pihenő eljövetelét, egy utolsó, nagy lendülettel fordul élesen felfelé, a hegygerinc irányába. És ez még csak a nap kezdete, úgyhogy amúgy sem lassú lépteimet megszaporázom.
Mire felérek, a hűvös ellenére, folyik rólam a víz, de a látvány mindenért kárpótol.
A hegygerincekkel és völgyekkel szabdalt meredély, apró, kövekből épült öreg falut rejt magában, ami szinte hozzá nőtt a hegy oldalához. A házak, a szürke sziklákba kapaszkodtak, a kertekben mindenütt színes virágok. Minden fa, növény, élénken zöldellt és a harmatcseppektől csillogott.
A bár előtti asztalok között, hátizsákok pihentek súlyos halmokban.
Nem csak én éheztem meg, ezen az őszi reggelen. Izzadt testemről lefejtve a zsákomat, többi mellé tettem a ház oldalának támasztva. és határozott mozdulattal benyitottan a bárba.
Az asztaloknál jókedvű zarándokok fogyasztották reggelijüket. Bábeli hangzavar volt. A megkezdett mondatok végére a tejhabosító éles sikoltása rakott pontot. Odanyomakodtam a tejeskávétól nedves pulthoz és rátámaszkodtam.
– Mit parancsol? – kérdezte a tündöklően fekete szemű nő.
– Cafe con leche grande, porfavor, – mondtam és a bárban összejött sokadalom miatt, berendezkedtem a hosszú távú várakozásra.
Körülöttem barátok, párok, és összeverődött magányos zarándokok reggeliztek beszélgetve. Az egymás iránti szeretet és megértés, szinte kézzel fogható volt minden asztalnál. Ez eszembe juttatta a gondolatokat, amik hetek óta foglalkoztattak.
A szeretet és a vele járó félelmek.
Mielőtt belemerültem volna a gondolatba, megérkezett a várva várt tejeskávém, így későbbre halasztottam az elmélkedést, és nekiálltam, hogy elfogyasszam a forró, kesernyés italt.
A lehető leggyorsabban magamba tömtem egy chorizos szendvicset, majd áttettem a székhelyemet a terasz hívogató asztalainak egyikéhez.
Rágyújtottam egy vékonyra sodort cigarettára, hogy a kávém utolsó cseppjeinek, megfelelő társasága legyen.
Amerre néztem, béke, csend és harmónia uralta a tájat. Éppen itt az ideje, hogy visszatérjek a félbehagyott gondolataimhoz, amik foglalkoztattak. Kávém maradékát fölhörpintve, cigarettám maradványát a hamutartóba dobtam, és zsákommal a hátamon már az úton gyalogoltam, gondolataimba merülve.
Magamban újra, és újra átrágtam, már a kérdést.
Elvitathatatlan tény, hogy a huszonegyedik század elejének, legtöbb hétköznapi embere, fél a szeretettől.
Micsoda paradoxon, félni attól, ami az életnek értelmet adhat e földi létben. Elszörnyedve próbáltam értelmet találni, a érthetetlenben.
Hogy is van ez? – tettem fel még egyszer magamnak a kérdést.
– Az a helyzet – szólalt meg belül, az unalomig ismert nyugodt hang -, hogy nem is a szeretettől félnek. Sokkal inkább, a szeretett elveszítésétől, hiányától rettegnek. Attól a hihetetlenül kopár, hidegen nyálkás, sötét veremtől tartanak, amit a szeretett lény, hiánya és elvesztése okozhat a lélekben.
A gondolattal együtt, hideg izzadságpatakok indultak el kiszámítható útjukra, a gerincemtől, a derekam felé.
Elborzadtam.
– Ne hagyd abba! – hallottam a hangot belülről és kénytelen-kelletlen visszatértem az elkezdett gondolathoz, bár egyetlen sejtem sem kívánta azt.
A szeretet elvesztésének gondolata és az általa keltett félelem örvény, gátolja bennünk a szeretet kialakulását és szárba szökkenését. Mennyivel egyszerűbb sematikus, semmitmondó kapcsolatokba belemenni, úgy hogy a felszínesség bástyája mögül kukucskálunk, és semmiféle rizikót nem vállalunk.
Nem élünk, csak éldegélünk és érezgetünk, langyos érzelgések, nejlon viharában.
Mennyivel egyszerűbb. Nincsen tét és így félnivaló is alig akad. Hiszen igazán félelmetessé az teszi a szeretetet, hogy ki kell nyílni a másik ember felé teljesen. Sarkig ki kell tárni az ajtót és befogadni a társunk szeretetét, sőt viszonozni is azt. Ez azt eredményezi, a szó jó értelmében, hogy önmagamat feladva szeretek, és így bizonyos értelemben szinte elveszek a másik lelkében.
Rettenetes! – szólalt meg az egóm, de éreztem, hogy már nincs visszaút és a gondolatok tovább áramlanak a fejemben.
Mert szeretni tisztán csak úgy lehet, és úgy érdemes, hogy elveszek a másik emberben és ezáltal, ő, fontosabb lesz, mint saját magam, még annak az árán is, hogy magamat háttérbe szorítom ezért.
Feloldódás – jut eszembe a régen keresett szó.
Ez az!
Fel kell oldódni!
Ez az egyetlen helyes út. Ilyenkor lép be a játszmába, rémülten az ego, jelezve azt a tényt, hogyha ezt megteszed, semmivé válsz. Az ego számára ez a legfélelmetesebb, mert arra utal, hogy ő, mint belső lény, felszívódik az időtlen semmiben és eltűnik. A semmivé válás, számára oly ijesztő, hogy mindenre képes azért, hogy meghátrálásra kényszerítse áldozatát.
– Ne tedd! – hallom saját fejemben azt a cinikus, bár most inkább remegő hangot, amit annyira nem kedvelek. – Mi lesz akkor velünk? – mondja – hisz eddig olyan jól elvoltunk. Nem? Ha kellett, mindig segítettem, hogy kikerüljük az összes veszélyt és érzelmi vihart, ami árthatott volna neked, vagy kettőnknek. Emlékezz! – hallom a fejemben a csábító, behízelgő, fals hangot, de csendre intem, mint már annyiszor életemben.
Mert, ha el tudsz veszni a másikban, folytatja lelkem a gondolatmenetet, nem semmivé válsz, hanem a másik szeretetében, végre megleled saját magad. Azt a szerető embert, aki mindig is szerettél volna lenni. Ez a színtiszta feloldódás a szeretetben, és ha ez kölcsönösen működik, akkor önmagát hajtó erővé válik, perpetuum mobile-ként működteti tovább a tiszta érzéseket.
Mert a szeretet az örök hajtóerő egy ember életében.
Nem könnyű dolog átlépni ezen a küszöbön, hiszen legelőször fel kell adnunk azt az elvet, hogy én – én vagyok. Tehát én vagyok a legfontosabb, a legelső és mindenek felett való. És akkor, csak akkor, ha ezt a hegycsúcsot megmásztuk és legyőztük magunkban, akkor tudunk oldódni és új életet kezdeni. Ez után láthatja és érezheti meg először életében az ember, a másik emberben, önnön tiszta, szerető valóját.
Igen ám, de idáig eljutni nagyon nehéz, hallom a tiszta hangot belülről. Nem elég csak az elhatározás, tenni is kell érte. Fel kell ismerni a helyzetet, dönteni, feladni, cselekedni és szeretni.
Puff…
Mire idáig értek a gondolatmenetben, elfogy az út a lábam alól és végre megpillantom azt a határkövet, amit képen már annyiszor láttam. Előttem az út kétfelé ágazik. Az egyik nyíl Muxia felé mutat, a másik Finisterrébe, a világ végére terelget.
Ha már választanom kell, a jobb oldali kő felé indulok el, hogy a hosszú út után, ami még előttem van, majd Muxiaban pihenjek meg pár napra. De egyenlőre az még messze van – gondolom, és csak az ösvényre koncentrálok, nehogy eltévedjek, mint az élet és a szeretet útvesztőjében.
Fél órával és pár kilométerrel később, az egyik hegygerincen átkelve, megpillantom az óceán, széltől fodrozott felszínét.
Megállok hogy befogadjam az elém terülő táj felfoghatatlan szépségét. A Nap, lassan delelőre ér és százszoros erővel süt le az alattam futó, köves ösvényre. Újra verejtékben úszom. A hűvös szél, mintha érezné kínomat, felszárítja rajtam az izzadság cseppjeit.
Becsukom a szemem, és hallani vélem a hullámokat, ahogy a sziklás partot ostromolják végig az egész Costa de Morte-n, a halálparton…
…Már hosszú órák óta üldögélek a sziklán, a hullámok morajlását hallgatva. Hiába fagytam át, az sem érdekel, hogy apró só-szemek gyöngyöznek a homlokomon és a végtagjaim begörcsöltek a hosszan tartó üldögéléstől. Már arra sem tudok figyelni, hogy az általam annyira szeretett szél, a pulóveremen és a nadrágomon, át meg átbújva, fogócskát játszik testem utolsó megmaradt hőtartalékával.
Nem érdekel semmi…
Tisztulok és lebomlok éppen.
Alattam morajlik az óceán és a sziklák és kövek, versenyt remegnek velem, rezeg bennem minden, mi még a volt valómhoz ragasztana, sáros ujjaival…
emtévé
