A szél, versenyt üvöltött a sziklákon megtörő habos hullámokkal.
Sikoltva vágódott, a templom, sima, esőtől csillogó, szürke kőfalának. A falak némán tűrték az ostromot.
Messze, az óceán felett, a felhők, szürkés és feketén torlódtak fel az égen, így jelezve a közeli vihart. Mély, sötét színük még inkább kiemelte a hullámokkal szabdalt vízfelszín, rikító kékségét.
Szemben az öböl másik oldalán, a világítótorony körül, már bőszen eshetett ahogy láttam, hiszen a lecsapó villámok, fel-fel villanó fénye, csak a szürke ködfüggönyön keresztül látszódott olykor. Itt ült a fejemen a vihar és előszele, méginkább felkorbácsolta az amúgy sem nyugodt hullámokat.
Gondolataim, érzéseim, együtt remegtek a testemmel és a lelkemmel, folyton porlasztva az emlékeim omlatag falát.
Nem tudtam eldönteni, hogy a permet, amely arcomat éri eső, vagy a szél hordja rám az óceán, sziklákhoz csapódó apró szilánkjait. Mindegy is – gondoltam – és a sálamat feljebb húztam az arcom előtt.
Sem erőm, sem kedvem nem volt elmozdulni a helyemről. Mit árthat már nekem, holmi hideg szél, vagy esővel teli felleg?
Átgázoltam, több mint ezer kilométeren és jó pár provincián, de az út, csak befelé vitt. Hideg emlékek és tétova, félig meghozott döntések tették sikamlóssá a talajt. Nem tudtam örvendezni neki. Ki jár szívesen a volt döntések és vívódások kietlen vidékén, ahol kudarcot vallott?
Az út nem kérdezett, csak vezetett és sodort, le a mélybe. Mélybe, ami azzal fenyegetett, hogy elveszek az emlékek ragadós mocsarába.
Csak egyszer jussak ki, saját poklomból élve!
Ahogy kint, úgy bent. A vihar nem kímélte sem a lelkemet, sem a testemet. Tépett, marcangolt, ahol csak ért.
Elegem volt belőle.
Minden erőmmel azon voltam, hogy megszabaduljak végre Hádész, belső poklától és kisüssön a Nap, ott, ahol az elmúlt időszakban csak a zűrzavar és kétség uralkodott.
Ültem a viharban, és vágytam sütkérezni a napon, tiszta gondolatok közt.
Persze senki sem ígérte, hogy ez könnyű lesz.
Kell a napfény, hogy felszárítson mindent. Mocsarat, esőt, könnyeket és patakként folydogáló izzadságcseppeket…
A fájdalmak lassan őrölték fel a testemet.
Már csak két kilométer Rabanal, jelezte egy apró, útszéli tábla. Néztem a poros, kövekből kirakott utat, a remegősen forró délelőttben. A távolban, a kanyarban templom álldogált magányosan, falaival visszaverte a Nap ragyogó sugarait.
A délelőtti gondolatoktól és az erőltetett hegymenettől testileg lelkileg elcsigázva, egy hideg italra és némi pihenőre vágytam.
Megpuhult bennem minden gondolat az elmúlt hetekben.
A legtöbb, amit egy ember életében megtehet, hogy megérik. Megérik, puhává és porhanyóssá válik. Ha nem vigyáz, egy óvatlan pillanatban belesüllyedhet saját léte, félelmetesen kényelmes, ragadós mocsarába. Mindenen, amit addig megélt, túl kell lépni. Nem csúszhat vissza saját múltjába, nehogy úgy járjon, mint a bölcs, ki a kapu kinyitása után visszafordult és veszni hagyta a küszöb átlépésének mámorító pillanatát. Megijedt a lehetőségektől, az ismeretlentől és a jövője képzelt buktatóitól.
Mióta Sevillaból elindultam, körbefont a természet mindent megtisztító ölelése és magamon éreztem, az ébredés belső jeleit.
Semmi másra nem vágytam jobban, mint a harmóniára és a belső béke megélésére.
Megérdemlem.
Ez volt az első gondolat, ami belém hasított, ahogy ott álltam a hőségben.
Aztán eszembe jutott, hogy a harmóniával együtt, a boldogság is meg fog érkezni az életembe, amit, a vidámság könnyed érzése követ.
Elmosolyodtam.
Hiszen ez mozgat az életben mindent. Ezért érdemes élni!
Vidámság nélkül, csak szürke gondolatok közt tántorog az ember, és ki szeretne így létezni. Kinek lehetne ez a célja ebben az életben?
Kinek?
Nekem biztos, hogy nem!
Lábam már Rabanal régen látott kőkockáit koptatta a déli verőfényben.
A kőházakkal szegélyezett, árnyas, szűk utca, semmit sem változott az elmúlt években. Hangulata visszaröpített oda, ahol első regényem kezdetét vette.
Behúzódtam az egyik ősrégi, ismert albergue árnyékába. Hátizsákomat egy pad mellé tettem és leültem.
Cigarettám felszálló füstjének ködében, karcos filmként tértek vissza, a múlt fekete-fehér, de ma is még eleven képkockái.
Megegyeztünk – hallom Roland hangját – ma te vagy a kedves, én meg a szép.
Emlékszel? Tehát, ha lennél olyan kedves és nekiállnál valami vacsorafélét készíteni, mert az nagyban megkönnyítené az esti étkezésünket.
Minden megegyezés kérdése.
Vigyorogtam, ahogy eszembe jutott, a hosszú kilométereket átölelő játékunk. Aki a kedves, minden kívánságát és kérését, teljesíti annak, aki aznap éppen a szép. Mivel aznap én voltam a kedves, a konyha hamarosan megtelt ínycsiklandó illatokkal. A serpenyőben a sárgásarany olivaolaj sercegve, az ég felé köpködve fogadta magába, az apróra vágott hagyma, fokhagyma, sárgarépa szeletek, színes elegyét. Rászórtam az út mellett még délelőtt szedett, friss kakukkfüvet és az illatok betöltötték a teret. A feldarabolt paradicsom, a deszkán várta elkerülhetetlen sorsát, hogy a raguba kerüljön. A szomszédos lábosban tészta főtt.
Percekkel később, a halványpiros mártás már a tésztán gőzölgött, a reszelt sajt társaságában. Oly jókedvűen mosolyogtak vissza rám a tálból, hogy legszívesebben táncra perdültem volna.
Abban a pillanatban éreztem – hosszú idők után először -, hogy mennyire szeretem az ételt.
Ezt az ételt. Persze tudtam, lehetett volna szebb is, és a tészta is egy pillanattal tovább főtt, mint ahogy ildomos lett volna. A mártást is bársonyosabbá keverhettem volna, meg a sajtot is szeletelhettem volna vékonyabbra, de szerettem!
Minden tökéletlenségével és hibájával együtt.
És abban a pillanatban szerettem saját magamat is. Nem kívántam most többet magamtól. Megnyugtatott a létem és elsimult bennem az összes rossz érzés. Olyan volt, mint annak idején az első igazi szerelem.
Ilyennek kellene lennie egy jó kapcsolatnak is!
A mögöttem álló francia zarándok értetlenül nézett rám. Lehet, hogy már percek óta hangosan beszélek magamban? Kényszeredetten és kérdőn vigyorogtam rá, mire visszamosolygott. Mosolyával biztosított róla, hogy bár egy szavamat sem érti, de egyetért velem, az ételt illetőleg. Egy villával, kóstolót kínáltam felé. Mosolyogva fogadta el. Az arcán szétterülő, földöntúli boldogság, mindennél többet jelentett, abban a pillanatban. A nyelvi nehézségek ellenére is meg tudtam ajándékozni, a szeretetem, egy apró kis szikrájával. A tésztával megrakott tállal a kezembe, az ebédlőnek csúfolt társalgó felé lépdeltem. Roland, Tim és Will, már régen az asztalnál üldögéltek, beszélgetve, a túrakönyvet vizsgálgatva, a vacsorára várva. Mikor megjelentem az ajtóban a gőzölgő tállal, kitört az üdvrivalgás és a könyv az asztal szélére került. Hosszú, néma percek teltek el úgy, hogy mindenki csak az étellel volt elfoglalva. Az öregek, élvezettel mosolyogtak, a szakállukba érthetetlen szavakat motyogva, míg Roland, csak rám kacsintott elégedett arccal…
…A szél felém hozta a régen volt paradicsomos tészta, semmihez sem hasonlítható, édeskés, fűszeres illatát. Ahogy ott üldögéltem, a forró novemberi, déli napsütésben az albergue árnyékában, még az ízét is éreztem. Éreztem elcsigázott tagjaimban a múlt szeretetét is.
Elnyomtam a cigarettámat, zsákomat a hátamra hajítottam. Még van előttem, hat, bitangul kemény kilométer.
Nekiiramodtam a kövekkel kirakott meredeken kaptató útnak…
emtévé
