…amint a lehulló köd, angyalszárnyként befed
álmos, lusta óriásként, az őszi erdőre terülve
sejtelmes szűrődő fényekkel vesz egyre körbe
akár ha homályos arcot néznék egy ezüsttükörbe
amíg a kihalt ösvény vezeti fáradtan törődött lábam
nedvesen nyúlós avar, tapadva húzza le az árnyam
akár hosszú évek, súlyos, önmarcangoló haragja
mely ólmos szívemet, olykor sziklaként nyomasztja
ami ha engedem lelkemben sikítva, nyögve fáj
önmagát örült nyájként követve, e sajgó testbe zár
hogy őrjöngve üvölt belül, mind, mi bennem egykor élt
megannyi vádló pillanat, mit e lélek létében megélt,
e varázs erdőben, úgy hasad s válik le rólam sorban
ahogy a tölgyek szórják el levelük ősszel, halomban
és most, hogy kívül s belül, újra üvöltve fájok
elszórt volt emlékeken és holt lelkeken járok
ebben a dobbanva iszamós, élő lélekavarban
támolygok szédülőn tördelt önmagamban
a sűrűn zuhogó eső és a hidegen tépő őszi szél
tisztítja kívül és belül mi eddig hegetlen sebemben élt
de most, a terjengő ködön át, a kopasz fák fölött
egy napsugár áttör a kinyúló ágak között
és vele egy új jobb élet vidáman rámköszön…
kép Régeni János
emtévé
