Érezted már ezt?
Mert akkor ez az írás alighanem neked (is) szól. Legalábbis ha szeretnéd egy kicsit jobban érezni magadat, akkor is, ha látszólag semmi okod nem lenne rá.
Az elmúlt években rengeteg beszélgetést folytattam
Szociálisan érzékeny, nemegyszer tényleg intelligens partnerekkel. Barátokkal, rokonokkal, gyakran ismeretlenekkel is. Bármerre, ahol csak megfordultam. Ezekben az volt a közös, hogy beszélgetőpartnereim rendszeresen amellett érveltek, hogy világunk mostanra megváltoztathatatlanul el lett b*szarintva, mindannyian a rendszer foglyai, sőt, legtöbben áldozatai vagyunk. Mivel azonban én a legkevésbé sem értek ezzel egyet, ha szelíden is, de állandóan vitába keveredtem velük.
Nem azt kétlem, hogy a világ olyan lenne, amilyennek állítják
Néha valóban beteg irányokba megyünk, és van mit változtatnunk, de a helyzet csak akkor tűnik reménytelennek, ha a rendszer által felkínált nézőpontok valamelyikéből szemléljük.
Ha azonban megengedünk egy másik szemléletet, a dolgok messze nem is annyira elkeserítőek
Sőt!
Igazából azt tapasztaltam, hogy megfelelő érveléssel szinte bármelyikükben elültethető a mag, miszerint mégsem vagyunk annyira tehetetlenek, a baj sokkal inkább az ebben való hittel van. Illetve pont a hitetlenséggel. Ezt a hitetlenséget két fő vonalon erősítik (erősítjük):
– a médiában, ahol reggeltől estig azzal etetnek minket, hogy a világ szörnyű, ember embernek farkasa,
– a személyes kapcsolatainkban, munkahelyi és egyéb környezetünkben, ahol egész egyszerűen elfelejtettünk (hehe) másról és más szemszögből beszélni, mint amiről és amilyen megközelítésből a média tudósít.
Így aztán manapság szinte el sem lehet kerülni a világunk helyzetén való sopánkodást, mert valaki folyton arra tereli a figyelmünket. Azért írom, hogy szinte, mert persze el lehet. Például úgy, hogy nem nézzük meg az ilyesmikről szóló tévéműsorokat (és úgy általában is a tévét), valamint azzal, hogy olyan társaságot keresünk (illetve alakítunk ki tevékenyen), ahol nem ez a téma, de legalábbis nem ebből a csökkentett intelligenciájú nézőpontból.
Én egy meglehetősen optimista beállítottságú ember vagyok.
Szeretek is beszélgetni, és ezek során szinte mindig eljutok partnereimmel addig a pontig,
ahol ők is kénytelenek belátni
minimum érdemes másképp tekinteni a világra,
és tényleg könnyen lehet, hogy ha így teszünk, akkor
ha nem is máról holnapra,
de belátható időn belül érzékelhető változások következnek be.
Összeírtam egy-két témát, amiket a világ helyzetéről folytatott beszélgetéseimkor rendszeresen érintettünk. Megpróbálom ezeken keresztül bemutatni, hogy az áhított változás nincs is olyan messze. Olyannyira nincs, hogy az egyén számára elegendő a saját nézőpontját megváltoztatni ahhoz, hogy az ő életében igenis megváltozzon a világ. Legalábbis megszűnjön a rá gyakorolt (negatív) hatása.
Az egyik leggyakrabban elővett frázis
“Hiába vagyok én jó, ha a világ maradék X százaléka szar ember, és ugyanúgy folytatja tovább ármánykodását, hatalmaskodását, kegyetlenségét, stb…”.
Először is: szerintem az ember alapvetően jó. Pont. Ennyi. Tiszta, szellemi lényként érkezünk ide. Legalábbis a fogantatástól a születésig, és még azt követően néhány évig mindenképpen azok vagyunk. Egyrészt az anya hasában aligha lenne értelme (evolúciósan is akár) egy gonosz(kodó) lénynek. Mit tenne? Kirágja geciségből a magzatburkot? De hát abba belehalna. Vagy lerúgná az anyja máját? Attól is elég szarul lenne. Nem így érkezünk. Az anyával való teljes harmóniában, egységben élünk, a szeretet teljességétől körülölelve. Ha nem így lenne, már petesejt korban kicsinál(hat)na bennünket az anya immunrendszere. Rákos sejtből is elbánik napi párszázezerrel. Mi lenne neki egy szedercsíra? Jók vagyunk, és ettől végül csak az ment meg minket, hogy a szülők és az oktatás több éven keresztül sulykolja ennek ellenkezőjét. Végül aztán annyira belepi a por a gyémántot, hogy ha nem tisztogatjuk meg, azt hihetjük, egy koszdarab van a kezünkben.
A másik, szintén gyakran hallott kijelentés
“Én egyedül vagyok, bármit teszek, semmit nem változtat a világon”.
Én azt gondolom, hogy nem a világgal kell tenni valamit, elég csak saját magunkkal, a mi saját én- és világképünkkel. És igazából pont ez a megközelítés az, ami miatt az elmúlt – mondjuk – 50 év alatt nem jutottunk egyről a kettőre. Mert ezt a mémet olyan hatásosan ültettük be az elménkbe, hogy konkrétan és teljesen lebénít bennünket. Mindenki arra vár, hogy majd valaki más elvégzi a munkát. Egy politikus, vagy valami pénzember, vagy nagykutya. Majd ha ők a zászlajukra tűzik ezt az egészet. Majd akkor. Vagy ha hirtelen kiderülne, hogy az utcán áll X millió hasonlóan gondolkodó és tenni akaró lény, majd akkor teszek én is valamit. Ez kicsit olyan, mintha Semmelweis azt mondta volna, csak akkor foglalkozik a gyermekágyi láz kérdésével, ha legalább egymillióan szintén hozzányúlnak a témához, mert addig nincs esély. Igen, egy fecske nem csinál nyarat. De ha mind így gondolkodna, akkor egy sem indulna el, mert a másikra várna.
Tudom, hogy a nagyléptékű folyamatok soha nem túl gyorsak (kivéve pl. összeomlásokkor), de például egy maratont sem lehet egy lépéssel lefutni. Ha minden maratonfutó így gondolkodna, akkor bizony egyetlen lépést sem tettek volna meg, mondván, hogy kinek van energiája a többi huszonnyolcezerre. Minden távolság leküzdése az első lépéssel kezdődik. Ez a nézőpont csupán arra alkalmas, hogy már az első lépést se tegyük meg. Érdekes, hogy ez a szemlélet mennyire befészkelte magát az ilyen típusú kérdések esetében.
Azt is gyakran hallom
“Én, a kisember úgysem tehetek semmit, a világ irányítása nincs az én kezemben”.
Való igaz, hogy az én döntésem egymagában nem fogja megváltoztatni a világot. De! A világ működését igenis én, mi, a kisemberek tartjuk ezen a pályán. Azzal, hogy nap mint nap úgy döntünk, hogy a Tescóban vásárolunk, csöndben befizetjük az adót az erre szakosodott tolvaj bandának, és legfeljebb otthon verjük el a port effölött érzett haragunkban és tehetetlenségünkben a közvetlen környezetünkön. Holnap meg ugyanott folytatjuk, ahol ma abbahagytuk. Nos. Bizony a kisember dönt. Ha hiszi, ha nem. A pénzével választ napról-napra. És bármilyen kicsik is vagyunk, mindannyiunk kicsi pénzeiből él az ÖSSZES nagy ember
A tudatos pénzköltéssel könnyedén világszintű folyamatokat indíthatunk el.
Ráadásul közvetlen környezetünkre is óriási hatással lehetünk,
így az egyedüllét – rövid idő alatt – azonos csoportos gondolkodáshoz vezethet.
Már ha hajlandóak vagyunk minderről beszélgetni azzal a bizonyos szűk környezetünkkel.
És hát van a bevett szörnyülködés
“Úristen, hová tart ez a világ, mi lesz így a Földdel, a jövőnkkel”, meg hasonlók.
Hát, a világ tényleg nem halad túl biztató irányba. De elárulok egy titkot. Pont oda tart, ahová visszük. Te, én, mi, ők. De ebben én igenis dönthetek a saját életem kormányzásáról.
Élhetek másképp, szelídebben, harmóniában, és erről igenis tudok, sőt, akarok is beszélgetni az én közvetlen környezetemmel. Szinkronizálhatom velük a gondolkodásomat, megteremthetem a saját, másképp gondolkodó (és cselekvő!) közegemet. Ahol máris nem vagyok egyedül. Sok ilyen csoport létrejötte esetén – a jelen technológiai korban – bizony meglehetősen könnyű a kapcsolódás. A sokan levés. Az ugyanabban gondolkodás. És vigyázat! Egyszercsak könnyen kiderül, hogy ez a világ mégsem oda tart.
Hát elsőre most talán ennyit írok. A következő írásaimban több olyan csapdaisztikus helyzetet érintek majd, ahol a “közfelfogás”, a központi sugallat szerint nagyon szarul kell éreznünk magunkat. De nem tesszük. Bocs, de javíthatatlan idealista vagyok, szerintem ez a világ nem is olyan szar hely. Szellemi úton járóknak úgy is fogalmazhatok: ez a világ királyi utat tartogat számunkra, vagy ha úgy tetszik, a reménytelen(nek tűnő) helyzetből szép nyerni.
emtévé
