Este nyolc óra volt, és a harangok óramű pontossággal csengték.bongták körbe a kisvárost és a környező hegyeket.
Hangjuk megsokszorozódva verődött vissza a parti sziklákról, akár a kínzó, kísértő érzés a szív faláról, mikor tisztában van kívánságai tisztátalan voltával.
Ültem a sziklán és arra vártam, hogy ahogy a harangok zúgása, úgy csituljon és múljon el bennem minden helytelen kívánság. Nem mintha tele lettem volna ilyen érzéssel.
Nem, de tudtam, a lecsendesedés kívül és belül, csak épülésemre szolgálhat. A figyelem és az összpontosítás eredményeképp gondolataim – akár az óceán hullámai lent a Costa da Morte szikláki között -, elcsitulnak majd, miután megtörtek belső békémen.
Nincs gond a kívánságokkal, vagy a vágyakkal, csak fel kell ismerni a bennük rejlő csapdákat, hogy az általuk keltett érzelmi hullámok sorozata, nehogy maga alá temesse a gazdatestet, és véglegesen elnyelje a tomboló örvény mindazt, mi az emberi kívánságot, tisztává teszi.
Kívánni és teremteni, szépen és könnyedén éri csak meg. Mindenféle görcs és túlakarás nélkül.
A kívánság alapjának a szívben kell gyökereznie, hogy a gyümölcs, amit majd meghoz, egészséges és szép lehessen. Hisz a teremtés, nem lehet türelmetlen, mohó, vagy erőszakos.
A gondolatok, viharként kavarogtak bennem.
Mi is az én kívánságom? Mi hozhat olyan megnyugvást, amire már oly rég óta vágyok, hogy az évek, hosszú életeknek tűnnek már nélküle.
És ha már felismertem és megéreztem, hogy tudok úgy teremteni, hogy nem ragadok bele a görcsösség oldhatatlan csomójába, amivel önnön sorsomat pányvázom ki, bénítom meg, vagy terelem vakvágányra.
Hogy tudok majd megszabadulni az akarástól, túlakarástól és a sóvárgástól?
A sóvárgás, az eltévelyedett kívánságok sötét zsákutcája, ahonnét az út, nem vezet sehova, de felfelé biztosan nem.
Inkább letaszítja a lelket a kínba, a sötét pokolba. A sóvárgás – mint már oly sokszor tapaszaltam a saját életemben is -, a kívánság vadhajtása.
A sóvárgás túlzás.
Túlzás, amely mindent elemészt, miközben vakká tesz. Mindezt azért, mert a hiány kielégítésének vágya oly erővel és hévvel fészkel be az ember elméjébe, hogy bármit és bárkit, még saját üdvét is feláldozná az elérendő célért.
A helyes kívánságot, mi életemet jó irányba, helyesen befolyásolta, mindig a hit vezérelte.
A hit abban, amit tudtam, éreztem, hogy jó. Ha türelemmel érlelgetem a szívemben, és nem görcsölve rángatózok érte, el fogom majd érni és meg tudom majd teremteni az Isteni rend szerint.
Hisz a hit hiánya, a kapzsi, értelem nélküli sóvárgás, ami valami lelki sérülés pótlására keletkezik, hogy ellensúlyozza, elkendőzze azt, ami nélkül nem vagyunk teljesek. Egy pótlék, és mint olyan, még így sem pótolhatja a hiányzó részt.
Mint mikor a szomjazó nem tud eleget inni, még akkor sem, ha már a víz, mit megivott eltömíti a testet. Az érzés, a hiány marad, mert nem a test a szomjas, hanem a lélek szomjúhozza a saját helyes táplálékát.
A sóvárgás, a lélek hiánybetegsége.
Hányszor, de hányszor éreztem már életem során ezt az olthatatlan szomjúságot.
Hányszor kellett visszaterelnem magamat a helyes útra.
Hányszor buktam bele a rossz, sóvárgó kívánságok áthatolhatatlan erdeibe.
Sokszor.
És sokszor ettem a saját hibás teremtésem keserű gyümölcsét is. De nem a romlott gyümölcs íze maradt meg a számban, eltárolva a kellemetlen zamatot, inkább az érzés és annak minden csalódásokkal teli nyűge. Az, hogy megint eltávolodtam attól az Isteni rendszertől, amihez, ha tartja magát az embernek fia, ilyen érzetek meg sem közelítik.
Válaszként, a távolból, helyeslően kondult egy utolsót a Muxia harangja, hogy a szél elvihesse az utolsó hangfoszlányokat is a rossz érzéseimmel együtt.
Mit is szeretnék? Ezt. Most csak ennyit. Megtanulni helyesen kívánni és teremteni, úgy hogy ne érezzem többet a lelkemben utána azt a mardosó, szomjúságot és számban a sikertelenség keserű ízét.
Kívánni és cselekedni tisztán szívből, és mindenféle sürgetés és sóvárgás helyett, dolgozni rajta és kivárni annak az Isteni rend szerinti eljövetelét és megteremtődését.
Dolgozni, gondozni, és követ a helyes köre rakva, megalkotni azt, ami helyes és a szívben gyökerezve, az ég felé nyúlik.
Gondolataim, a harangok utolsó kondulásával együtt tűntek el, és hitem szerint az a szél kapta fel azokat, amik a Costa da Morte felett zúgott el, hogy az óceán örvénylő vizét borzolja most is, akár az idők kezdete óta.
Csend lett köröttem lassan, csak a parti szikláknak csapódó apróbb esti hullámok morajlottak fel ütemes rendszerességgel, jelezve, hogy nem múlt el felettem minden. A súlyos csend, ami körüllengett, csak egy újabb vihar előhírnökeként nehezedett rám és a tájra. Egy újabb viharé, de már nem a gondolataimé.
szöveg Régeni János
kép Kaiser Ottó
emtévé
