Valahol, egy távoli út mentén, egy végtelen kukoricaföld szegélyén állt egy sudár fa.
Szép napokat látott, sokat megélt, küzdött viharokkal és faggyal évtizedeken át, de egy sötét nyári napon kerekedett roppant erejű orkán derékba törte egyenes törzsét. Kivágták.
Ma már csupán egy rozoga tuskó emlékeztet arra, hogy néhány éve itt fa állt. Mégis szent föld ez. Rituális hely, ahova évről évre páncélos seregek zarándokolnak el. Büszke, erős, hosszú szarvat viselő orrszarvúbogár hímek és szerényebb nőstények. Néhány egymást követő meleg, nyári éjszakán tűnnek fel ezen a találkozóhelyen. Az éj leple alatt történik minden, a szertartásos párválasztás, a párzás, ami az arra haladónak csak halk mocorgás egy ősöreg tuskó tövében. Aztán a pirkadat első sugarai áttörnek a fűszálak sűrű erdején, körös-körül a hajnal könnyei csillognak, ő már tudja, látta. A Nap tekintete párásan fordul az éjjel még nyüzsgő, mostanra sivárrá vált tisztásra. Egyetlen lény mozdul csupán. Teste félig még a földben, első lábai erőtlenül kapálnak, de visszahúzza a sötét talaj. Körülötte ünnepi díszbe öltözött, csillogó páncélú társainak dermedt tetemei őrzik az éj emlékét, kit talpon, kit hanyatt fekve, néhányukat a talajból kibújva érte a halál.
Boldog-szomorú nap ez.
Boldog, mert a fa otthont adó tövében új élet fakadt. Eldugott zug egy elfelejtett helyen. Egy láthatatlan totem, mely mágnesként vonz.
Életre szóló egyéjszakás kaland. Élettől duzzadó peték a langyos talajban, szüleik kiszáradt vázai a felszínen.
Tótágas temető ez.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
