Ülök az asztalnál, és az őszi estét bámulom, a meleg étterem ablakán keresztül.
Az eső nagy szemekben kopog a terasz kövezetén, apróbb-nagyobb tócsákba gyűlve össze. Vasárnap van. A késő délutáni zsongás és a konyha felől áradó illatok, támadást intéznek az érzékszerveim ellen, de állom a sarat.
– Köszönöm, csak egy kávét kérek – válaszolom, a szívélyes kérdésre.
A nemrégen elfogyasztott kései ebédem, még nem tűnt el nyomtalanul. Gyurival, az étterem tulajdonosával már hosszú percek óta beszélgetünk. Kimondottan erős, baráti szálak nem tapasztottak össze minket, csak gondolataink és érzéseink, csengtek össze a hosszú évek alatt. Mindketten menthetetlenül jókedvű álmodozók, bohém emberek vagyunk. Téma, ahogy máskor, most is bőven akadt, konyhákról, receptekről, elmúlt és elfeledett munkahelyekről.
Meleg volt bent.
Nagyon meleg. A fal mellett megbújó cserépkályha, ontotta magából. Nyitott tűzterében látszottak lángok.
– Mesélj az útról! – ül le mellém, egy üveg bort téve az asztalra.
Elgondolkodva néztem magam elé. Vajon mit mesélhetnék róla…
– Nagyon indulnék már – mondja, maga előtt, az asztal lapját figyelve. – Érzem, hív az út. Tudom, te érted…
Hallom a bortól elnehezült hangját. Ránézek. Látom őt.
Poharában, a rohamosan apadó fehérbor szintjével egyenesen arányosan az ital tüzet gyújt a szemében.
Az eső csak hull, makacs folytonossággal, akár nem is olyan régen, Galicia hegyei között…
A csöpörgő eső csendesen áztatott, a sötét, őszi reggelen.
A Redondela-ból kivezető kaptatón lépdeltem, egyedül, felfelé.
Gondolataim, érzéseim, megvadult darázsrajként dongták körbe a szívemet. Nem volt konkrét oka, de valahonnét, talán a kihalt utcák, árnyasan ködbe vesző homályából, a rossz érzések, úgy törtek rám, akár az éhes tolvaj az elhagyott, magányosan álldogáló házra.
Nem értettem, de tenni nem tudván ellene semmit, hagytam, hagy mossanak lassan át az érzések, ahogy a rám hulló, hideg esőcseppek.
Kemény esőcseppek gördültek végig az arcomon.
Úgy éreztem, hosszú, mély barázdákat gyalulnak a bőröm felszínére.
Nem értettem a miértjét. Méterről méterre, egyre csak nehezedtek a lépteim. Köröttem a város, még nyugodtan aludta, reményekkel telin az álmát. A környékbeli hegyek, narancsos koszorúként keretezték a város határát. Túlvilági fénnyel világítottak, de a kávéhiánytól és a korai keléstől, csak aláfestést nyújtottak a szomorkásan nehéz reggelnek.
Szürke, hópehelyszerű, nehéz cseppek pettyezték a lámpák fénykörében a sötét reggelt.
És én, ebben a bizarr, álomszerűen szürke, levegőtlen párában fúrtam előre magamat, egy forró, tejjel festett kávét vizionálva magam elé.
Még négy kilométer és elérem az első kávézót – mormogtam magam elé idézve a reggel megtekintett térkép adatait. Próbáltam erőt csöpögtetni magamba és a szomorú reggelbe. Az út, menekülő kígyóként futott a lábam alatt.
Még egy kis erőfeszítés, és minden reggeli kívánságom teljesül.
Léptem súrlódása a nyirkos ösvényen, zen hangulatba ringattak, amibe puszta kézzel csapott bele az égett fa erős pattogása, és kellemesen kesernyés illata.
Megálltam.
Kitártam az érzékeimet és figyeltem. A reggeli hűvös ellenére, a széllel terjedő hőség oly erővel támadt rám, mintha tábortűz mellett ücsörögtem volna.
Köröttem csend. Sötét. Az eső halkan folydogált a testemen.
Feljebb, a város határát jelző hegyek irányából narancsos fény szüremlett át, tükröződve a vizes háztetőkön. Egy erősebb szélroham, ismét égett fa illatát hozta felém. Mintha egy óriás máglyát gyújtottak volna a közelben. Makacs érdeklődéssel felkapaszkodtam egy közeli sziklára, hogy jobban beláthassam a környéket. Fentről elém tárult a város, és az azt övező, felhőkbe burkolódzott hegyek. És megláttam, hogy amit még percekkel ezelőtt hajnalpírnak véltem, az hatalmas tűz. A város körül, és fülüttem, recsegve lángolt az egész domboldal, felperzselve az erdőt, és a kiszáradt aljnövényzetet.
Úgy lángolt, égett a távolban minden, mint bennem az elmúlt évek, magasra csapó történet lángjai. Felemésztve, elpusztítva mindent, mi körötte bármikor megtermett, vagy élettel telve létezett.
Hiszen én sem jártam máshogy. Lángoltam én is, csak ez kívülről sosem látszott, ilyen látványosan.
És az eső csak esett nagy cseppekben. A szél, hátára kapta a szállongó hamut, beterítve vele az erdőt és a házakat.
A tűz tombolt a hegyoldalban. Ogyan úgy, ahogy bennem is.
Elpusztítva minden rossz, elhasznált érzést és gondolatot.
Szétázva a különleges esőben, lekászálódtam a szikláról. A közeli kávézó felé indultam öles léptekkel, hogy mihamarabb száraz helyen tudjam magam, és a lángoló érzéseket a lelkemben.
Percekkel, és egy szétázott cigarettával később, a kávézó teraszán üldögéltem, forró kávéval kezemben. Arcomról már lemostam a hamuval telt eső festette szürke képet.
A teraszon ülve még ijesztőbb volt a lángokkal ölelt város, mint a sötét erdő rejtekadó ösvényéről.
Erről a helyről pontosan látszott, hogy rohan, őrjöng a tűz, mekkora pusztítást végzett az elmúlt órákban. Ébredezett a város.
A távolból felhangzott a szirénák rikoltása, átütve a csendes tűzhalál, szilárd falait. Mindenfelől emberek rohantak, hogy menteni tudják, ami még menthető, és segítsenek azoknak, akik rászorulnak.
Onnan, ahol ültem, tisztán lehetett látni, ahogy a katonák siettek a tűzoltók segítségére, hogy az ott lakókkal együtt próbálják megfékezni azt, ami lehetetlennek tűnt.
Mindenfelé spanyol szavak repkedtek a levegőben.
Nyelvtudásomat összeszedve, csak annyit értettem, hogy gyújtogatást sejtenek a fellobbanó lángok mögött.
A lángok, úgy emésztették fel a kiszáradt erdőt, ahogy az áradó gondok emésztik fel a lelkeket.
El kell oltani magamban is! Minden tüzet, ami oly régóta rombol. Ugyanúgy, ahogy a tűzoltók küzdenek az erdő és a város határán.
És a lángok csak lobogtak, és perzseltek mindent, kint és bent, ami csak útjukba került…
A tüzek nem szűntek meg, csak átalakultak, és már nem bennem égtek tovább.
Most, itt, nem az erdő égett, csak a cserépkályhában lobogó fahasábok.
– Érzem, el kell indulnom… – hallom Gyuri szavait, az asztal túlfeléről. – Az út már évek óta hív, de már nem tudom és nem is szeretném tovább halogatni. A nyugalom, a béke, és a magam mögött hagyott kilométerek, biztos segítenek majd, hogy át tudjam értékelni az életem oly sok letapadt történését. Hogy amint a szent tűz, fel tudjam emészteni azt, ami már nem szolgálja az életem érdekeit.
Igaza van, és emlékeimben újra megjelenik a tűz, ami ott kint, az erdőt és vele együtt a gondjaimat is felperzselte.
Ahogy akkor az eső segített a lángoló fákon, úgy most az eltelő idő hozott enyhet, az akkori fájdalmaimra. Nem tudtam mit feleljek neki, de nem is ez volt a lényeg.
Mindenkinek saját útja van.
Tudtam azt is, hogy ezek oly sokfelé vezetnek minket az életben, akár a szerte futó ösvények, a Via de la Platan.
Az út mindig oda visz minket ahová nekünk a legjobb és pontosan akkor, amikor szükségünk van rá. Még akkor is, ha ezt mi nem mindig vesszük észre.
Kell a tűz. Kell, hogy olykor mindent felperzseljen. Ugyanúgy, ahogy szükségünk van az esőre is, ami minden hamvat el tud mosni, hogy nyomában új, szebb élet sarjadjon a letűnt, kormos múlt felett…
szöveg Régeni János
emtévé
