Nagy vízválasztónak érzem ezt a korszakot, amiben most élünk.
Erőpróbának, ami a végsőkig kimeríti az embereket, próbára téve türelmüket, és energiájukat.
Minél több dolog hullik szét az életünkbe, annál jobban látszik, hogy nem jó irányba haladunk, nem jó irányba haladnak a dolgok.
Mindenki, akivel csak beszélek, rettenetes anyagi terhekről, létbizonytalanságról, és kétségbeesésről számol be, amit tarthatatlannak érez.
És az is.
Tarthatatlan!
Már régen nem működik ez a rendszer, amit társadalomnak és gazdaságnak neveznek.
Az emberek csak azért tűrik szinte a végtelenségig, mert nem hiszik el, hogy lehet jobb.
Pedig lehet, csak sok embernek kell egyszerre elhinni, mert a hit változtatni képes a dolgokon.
Alapvetően ki kell cserélni a megrögzött, szinte zsigerig beivódott szokásainkat, és főleg a biztos rosszba való kapaszkodást. A saját kezünkbe kell venni a sorsunkat, ám ennek ára van. Van, aki nagynak érzi, van, aki nem, de mindenképpen meg kell fizetni a változás árát, ha mással nem, azzal, hogy életmódot váltunk.
Persze ez anyagi veszteséggel is jár bőségesen, de meg kell nézni, mi mivel áll arányban.
Ha rendelkezem a saját életemmel, nem vagyok kiszolgáltatva annak, hogy nem jutok táplálékhoz, vízhez, meleghez pusztán abból az okból, hogy nem tudom megvenni.
Egy látszólag kényelmes élet ígéretével olyan kiszolgáltatottá váltak az emberek, amennyire csak lehet. Kívülről irányított bábokká, akiknek nem áll módjában másként cselekedni, mint amit előírnak nekik.
Felmerül a kérdés, fel kell rúgni mindent magunk körül?
Erre egy kérdés a válasz: mi a biztosíték, hogy nem esik szét magától, sokkal nagyobb károkat okozva az életünkben?
Faluban kell gondolkodni.
Kis, falusi, szeretet alapú közösségekben, amelyek egymást segítve megtermelik az élethez szükséges dolgokat, úgy, hogy e mellett maradjon idő megélni a létezés örömét.
szöveg Pálfalvi Dorottya
kép Edit Álomvilága
emtévé
