Álltam a déli napsütésben a felhőket figyelve a fejem felett, amelyek úgy gomolyogtak elő a hegyek mögül megállíthatatlanul, akár az áradó folyó, szürkés habjai. A melegben, csak úgy gőzölgött rajtam a percekkel ezelőtti esőtől elázott ruha, ennek folyományaként ködgomolyokat pöfékeltem magam körül, amitől úgy éreztem magam, mint egy testes, ám bánatosan magányos, különösen kétségbeesett gőzkazán.
Az égi hangok és az egymás fölé tóduló fellegek, újabb esővel kecsegtettek, és temérdek gondomnak ez még csak a kezdetét jelentette.
Az út, ami eddig – hitem szerint – egyértelműen futott előttem, az erdő peremén kétfelé ágazva tűnt el a sötét rengetegben jelzés nélkül, kétséget sem hagyva afelől az elhanyagolhatatlan tény felől, hogy megint eltévedtem.
Eltévedtem.
A keserű nyál zubogó vízesésként ömlött végig a számban, hogy elkeseredésem első tartópillére szilárdan tudjon állni. Testem, görcsös rándulással merevedett vigyázzállásba. Előttem a rengeteg és a készülő vihar, mögöttem vagy három órányi puszta semmi.
Semmi, mivel órák óta vakon, jelzések nélkül, csak belső iránytűmre hallgatva haladtam előre zuhogó esőben, majd forróságban, a rám törő, mardosó kétségek között, hogy talán megint utat veszítettem a lábam alól.
Ráadásul nem is csak utat, de leginkább a helyes, számomra kijelölt utat veszítettem el.
A félelem érzése, úgy futott rajtam végig, akár az éhes egér, az üresen tátongó magtáron.
Nem először történt már meg velem, útjaim és életem során, de az érzést, és a velejáró ólmos tehetetlenséget, soha nem tudtam megszokni.
Érteni, megérteni a félelmet, mint helyzetet, persze meg lehet, de felkészülni az érkezésére és a vele járó villámcsapásszerű érzésre, még soha nem sikerült.
Pedig igenis léteznek reális, jó félelmek. Félelmek, melyek segítenek. Segítenek, hiszen általuk életben tudunk maradni, megóvhatjuk magunkat sok gondtól, veszélytől, aminek számát sem tudnám felsorolni.
Sokszor segítettek már félelmeim.
Segítettek, a magas sziklákon, a konyhák sistergő, forrongó, veszélyes forgatagában, az élet láthatatlan útvesztőiben éppen úgy, mint az emberekkel kialakított viszonyaimban.
Ha nem jelzett volna égi szirénájával a félelem, akkor már rég egy szikla alján feküdnék kicsavarodott, élettelen testtel, vagy forró olajtól forrázottan valamelyik korház szűkös szobájában, nyakig bepólyálva. De lehet, hogy csak elveszetten tévelyegnék még ma is, egy rossz társaság pokoli szorításában.
De féltem, és szerencsére, még ma is, sokszor elfog az a semmihez sem fogható, nyugtalanító érzés, ami a rossz előérzet jöttét van hivatva jelezni.
Persze nem mindig a megfelelő időben kopogott szívem ajtaján a félsz.
Félelmeimet sokszor szülte tévesen megítélt helyzet, vagy belső érzet. Nem volt semmi realitása, csak a gondolataim és rossz érzéseim keltették hamisan valós életre őket. Félelmeimet én magam kreáltam és keltettem életre.
Életre keltve, leláncoltak és béklyóba fogták a lelkemet.
Okuk, vagy indokuk hamis volt, csak képzeletem és az általa keltett álságos hullámok tartották életben, s növelték akkorára, hogy ha nem vigyáztam tetőtől talpig beborítottak és megfojtottak.
Sokat és hiába küzdöttem velük a hosszú évek alatt, amíg végül sikerült legyőznöm őket.
Hamis voltuk, akkor vált egyértelművé, amikor már nem tudtam előlük hova menekülni, és végső kétségbeesésembe szembenéztem velük.
Szembe néztem velük, és kiderült, hogy létük, és a velük járó érzetek és félelmek, oly illékonyak, mint nyári forróságban, az asztalra öntött víz.
Pillanatok alatt eltűnnek a nyomai, akár a nyári zivatar, és helyébe újra verőfényes derült égbolt kerül, friss, lágyan lengedező hűvös szél kíséretében. A félelem hatásai felszívódtak és megszűntek.
Nem hagynak maguk után mást, mint felismerést, büszkeséget, örökké használható megoldókulcsokat. Megoldókulcsokat, amik rendelkezésemre állnak ezentúl, ha szükségem lesz rá.
Most akkor jó, vagy rossz a félelem?
Az út, csak futott lábaim alatt az ismeretlenbe. Aztán, egyszerre megoldódott ez is.
A dolgok az életben, ahogy a félelmek is, sem nem jók, sem nem rosszak.
Csak vannak.
Nekünk kell megérezni a milyenségüket, értelmüket, mélységüket, és a ránk gyakorolt hatásukat. Félelmek sokszor vannak, de a hozzájuk való viszonyunkat mi határozzuk meg.
Hol segítenek, hol csak hátráltatnak az általuk keltett homályos illúziók. Annyi a dolgunk, hogy szétválogassuk a pelyvát, az igaztól, hittel, szívvel, szeretettel.
A következő dombhajlatot megkerülve, a már régen várt falu képét pillantottam meg magam előtt.
A félelem és a kétségek, úgy illantak el körülem és belőlem, mintha soha nem is lettek volna. Mintha nem is kísértek volna bogáncsként kapaszkodva a testembe és lelkembe, hosszú órák és kilométerek óta.
Mert mi történhetett volna? Maximum eltévedek egy kicsit.
Ennyi, és semmi több.
A nyugalom hűséges kutyaként kísért el a megmaradt rövidke úton, hogy a hegyi kávézó ajtaját, már nyugodt magabiztossággal nyissam ki, hangos Buenos tardest kiáltva a tömött helyiségbe.
szöveg Régeni János
kép Németh Levente
emtévé
