Az erdő vad zöldje, aranylón, hűvös köpenyként borult rám.
Annak ellenére is elámultam a szépségén, hogy már hetek óta barangoltam az északi hegyek között. Megálltam szusszanni egyet a meredek ösvényen, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, de már órákkal ez előtt megéreztem, hogy valahol eltévedtem.
Jobbomon az óceán, próbáltam ellenőrizni, de ezt is csak sejtettem, hisz látni nem láttam a sűrűn összeboruló fáktól. Csak a víz, monoton zsolozsmája jutott el hozzám a távolból, ahogy a gördülő szürkés hullámok, megtörtek ritmusosan, a magaspart éles szikláin.
Az ösvény, már ha azt a keskeny csapást, ami a fák között vezetgetett, most halvány, hamis fonálként tűnt el előttem a bokrokkal és fákkal fedett meredek hegyoldalban.
Kétségbeesetten néztem körbe, de nem találtam olyan pontot, ami útba igazíthatott volna.
Rá kellett döbbennem – mint már életemben oly sokszor-, hogy vereséget szenvedtem.
– Nem kell mindig jól járni öcsi! – jutottak eszembe apám szavai.
Az ember olykor elbukik. Ez az élet rendje. Nem olyan nagy baj az, csak egy a lényeges, ha elbuksz, kelj fel. Kelj fel, minél hamarabb.
Az életben néha földre kell kerülnünk, viszont vannak dolgok, amik csak onnan lentről láthatók, és ha észreveszed őket, nagy kincsekre találhatsz közöttük. Olyan kincsekre, melyek segítenek talpra állni.
Megtanultam a leckét.
Ráébredtem, hogy nem tudok mindig győzni az életben.
Veszíteni is tudni kell, mert fogok is párszor. Veszítettem a munkámban, veszítettem el barátokat is, a párkapcsolatokról már nem is beszélve. Voltam padlón, és voltam a mennyekben is, de tudtam, bárhol legyek is abban a pillanatban, az nem az állandóság.
Inkább hasonlít egy ingatag sziklához, mely egy meredély szélén egyensúlyozik, a semmi és a minden között.
Nem jött magától ez a tudás.
Semmit sem számított, a szülői intelem, és tanács. Talán csak az hozott némi enyhet, a bukással szembeni félelmekkel szembem, hogy bőséggel volt benne részem,így volt időm megedződni.
Mert a kezdetekben, rettegtem a vesztéstől. De idővel amikor a padlón hevertem összetörve az önsajnálat és fájdalom között, rádöbbentem, hogy nem maradhatok végleg a földön. Akkor jöttem rá, hogy jobb hamarabb felállni. Meg kell rázni magamat, mint zivatar után a juhászkutya, felnézni az égre, hálát adni, és újra elindulni előre, a következő menetre.
Sokat tanultam lent, felállás előtt. És mielőtt elindultam, megjegyeztem, amit a földön fekve láttam.
Félek még sokszor ma is.
De ma már belekalkulálom az útjaim közben, hogy bármikor alulmaradhatok.
Veszíteni, bajban lenni, és elbukni, nem szégyen, sőt néha sorsszerű. Sorsszerű, mint az a tény, hogy egy hosszú vándorlás alatt, az ember olykor nem találja meg a helyes ösvényt, és eltéved.
De mennyivel kellemesebb ez, mint az élet osztotta keményebb pofonok. Itt, fenn a hegyek között, nincs semmi ijesztő. A madarak énekelnek a dús, lombokkal fedett fák ágai között, az óceán hullámai, tőlem nem messze törnek meg az öreg sziklákon, és a hátizsákom, kellemesen húzza a hátamat.
Most nem rettegek.
Nincs mitől, bár a Nap, már jócskán áthaladt az égen. Egy kidőlt fa, csábítóan kínálgatja törzsét, hogy megpihenjek rajta. Elcsábulok és izzadt fejemet megtörölve, egy kókadt cigarettát gyúrok, a megmaradt dohányból. A füst, kósza hajnali ködként fon körbe, mikor meghallom egy számomra láthatatlan, bár közelinem tűnő falu hazahívó templomharangját.
Hallgatom, és zengése az utolsó félelemmorzsát is felfalja a lelkemben. Ahogy jött a harangzúgás, úgy tűnik el a cigarettám utolsó füstfellegével együtt. Felállok, és fáradt arcomon átsuhan egy mosoly.
Indulnom kell, hiszen ezt a csatát most megnyertem!
szöveg Régeni János
emtévé
