Kemény és kényelmetlen a szék alattam.
Hosszú percek óta üldögélek rajta. Minden olyan pontot megérint a testemen, ami csak fájdalommal tölthet el. Egy kis idő után fény villan a tudatom felületén, ahogy villám hasít, az éjszaka sötétjébe.
Nem is a testem fáj, hanem az, amit általa, és a lelkem emlékei által kel életre, újra, meg újra.
Mi fáj?
És miért? Teszem fel már vagy tizedszer a kérdést, az elmúlt percekben.
Az ég kék, a fű zöld, a madarak csiripelnek, és még a Nap is hét ágra süt odakint, a spanyol, késői őszben.
Előttem, az asztalon, nagycsésze barnás-kese tejeskávé, és a gyöngyözően párás falú pohárban, a hideg sör, ínycsiklandóan kínálgatja magát, hogy belekortyoljak.
Ujjaim között, frissen sodort, kemény cigaretta füstölög, kesernyésen fűszeres felhőbe burkolva engem és az egész asztalt.
Felsőtestemre lazán, szellős póló simul, és a rövidnadrágba bújtatott lábamon papucs.
Előttem, az elmúlt hosszú órák kemény menetelése után, az olyannyira áhított étlap hever, amiből már választottam is, hogy az étel, enyhet hozzon, az út során egyre erősödő, mardosó éhségemre.
Elégedettnek és boldognak kellene lennem.
De az érzés, oly távol marad tőlem, mint a Costa da Morte, és a közöttem lévő, majd két és fél fényévnyi távolság.
Érdeklődve nézek körbe, az esetleges hibákat kutatva a mátrixban.
Zarándokok, járókelők, és egy forróságtól kábultan baktató macska, az út átellenben lévő oldalán.
Na, ezek rendben, sorjázom a látottakat, miközben a fejemet forgatom, hogy minden a látókörömbe kerüljön.
Szemben velem, az étterem pultja, és mögötte, a melegtől tétován sertepertélő pultos.
Mellette, az unalmában kábult felszolgáló álldogál. Könyökére támaszkodva, hősiesen küzd, az elalvás ellen.
A konyha homályos bejáratában, izzadt árny suhan el fehér szakácskabátban, hogy a következő pillanatban, a tűzhely mögé érve, egy irdatlan, izzó serpenyőt rázzon meg, amiben az étel – a hírtelen mozgatástól -, lángolva kel életre.
Dinamika, kín, izzadság és fájdalom.
Ezt látom a mozdulataiban, és ez csillan meg, a szemében is.
Nem csodálkozom rá, hiszen harminc éve vagyok szakács. Harminc éve álldogálok, nap, mint nap, tűzhelyek mögött, és ugyanennyi ideje izzadok, fájok és fuldokolok a felszálló olajos gőzpárában.
Figyelem a számomra ismeretlen konyhában dolgozó, soha nem látott szakácsot.
Figyelem és lehunyt szemmel látom, amit ő lát most.
Érzem, és vele élem minden gondolatát, ami mozgatja.
Ismerős ez az érzés.
Bármennyire is nem szeretném, messzire repít a spanyol valóságból, úgy, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy a landolás zökkenőmentes lesz a másik oldalon…
Még csak dél van, de már harmadszor folyik végig az izzadság az arcomon és a hátamon.
Ez az általam, méltán nemkedvelt testnedv, vidáman, és komótosan folydogál rajtam. A tűzhelyen fortyogó serpenyőből, időről időre, vidám lángnyelvek csapnak fel, amivel az amúgy is forró konyhai éghajlatot, még elviselhetetlenebbé tudják tenni.
Reggel óta pörgünk a hátunkon, mint a büdösbogarak és tudjuk, érezzük, ez még csak ennek a gyönyörű napnak, a nagyon lehangoló kezdete.
Lesz ez még rosszabb is Húgocskám, veti oda Igor, a rostlap mellől, miközben egy zsírgőzfelhőbe burkolódzik, akár egy újkori Zeusz.
Dörgedelmei, ebből a különös, földöntúli párafelhőből törnek elő, sztentori hangon.
Mondanivalója, egy picit sem kedvesen emlegeti fel, a konyhánk tervezőjét, az összesereglett kedves vendégeket, és úgy általában az összes olyan embert, akinek része lehet, a mi – hétköznapinak nem mondható – szenvedéseinkben.
A lista, hosszú, és az idő előre haladtával, na meg a hőmérséklet növekedésével egyenes arányban, folyamatosan csak bővül.
A szájából előtörő szavaktól, elkárhoznak a létben, különböző emberek, felmenőági női rokonai, akik állítólag nem voltak túl erényesek, továbbá a még élő, mai napig munkaképes konyhatechnológusok kezébe görcsöl be a csavarhúzó.
Egyetértésem jeléül, csak bólogatni tudok a szavaira, szomorúan izzadva, a dögletes melegben. Tudat alatt, bekapcsol, a jól ismert robotpilóta, és szép lassan átveszi a hatalmat a tudatom, és a mozdulataim felett.
Fejemben listák peregnek, látszólag rendetlen, de számomra teljesen logikus rendben.
Közben a kezem, a gondolataimtól teljesen függetlenül, őrült gyorsasággal vágja, az elém kerülő zöldségeket.
A húsbeszállító, már most, vagy fél órás késésben van, és tudom, ha véletlenül arra vetemednék, hogy felhívom ezért, megint telesírja a készüléket azzal, hogy ő mennyire nehéz helyzetben van, és milyen szerencsétlen. Végig kellene hallgatnom a sirámait. Ezredszer is megígérné, az élő Istenre esküdözve, hogy ez soha többet nem fog előfordulni.
Hazudik, mint a vízfolyás. Éppen ezért, leteszek arról, hogy tárcsázzam a számát. De nem állhatnak meg a gondolataim.
Megrendelésre váró listák pörögnek a fejemben, akár ha, a számítógépem monitorját nézném.
Zöldségeket kellene rendelnem, és ha lehet, még délután előtt, hogy holnap, még a nagy meló előtt megérkezzenek a kiválasztott termékek.
Vele egy időben, de térben teljesen eltérő helyen, fel kéne forgatom a fagyasztót és a raktár polcait is, hogy tisztában legyek a tartalmukkal, hiszen közeleg a hétvégi roham.
Közben rémisztő hírek érkeznek a pult felől. A mosogatófiú, tegnap éjszaka, erőteljesen alkoholos állapotban, a munka után hazafelé menet, eltörte a kezét, miközben hősként birkózott le, egy őt megtámadó szemeteskukát, és nagyon sajnálja, de nem fog tudni a mai nap bejönni.
Mi jöhet még?
Szemem a menekülő utat kutatja. Nincs időm a reagálásra, mert ezzel, egy időben, megjelenik mögöttem az új felszolgáló, bánatos arccal, akár egy szellemileg enyhén fogyatékos, rövidebb nyakú zsiráf, és arról próbál faggatni, hogy mi lesz ma a személyzeti étel.
És ha már kitaláltam – mondja lesütött szemmel, a kövezetet fixírozva, akkor arra kér, hogy ne legyen benne burgonya, mert neki, izzad tőle a lába.
Néma maradok, csak a kezem mutat egyértelműen a konyha kijárata felé.
Megmutatom mégegyszer, határozottan az utat a retardált kollegának, hogy merre szeretném, ha távozna, de tüstént.
Levegőért kapkodok dühömbe. Hiszen még, tizenegy óra sincs. Egy árva vendéget sem szolgált még ki, és a semmittevésen kívül mást nem csinált eddig, csak a pultot támasztotta ásítozva, miközben unatkozva kavargatta a harmadik kávéját.
Öntudatosan és sértődött arccal indul a jelzett irányba, miközben a fejében olyan gondolatok cikáznak rólam, amiben különös ismertetőjegyeket fedezett fel köztem, és egy idegbeteg, éltesen rángatózó teve között.
Nincs sok időm ezen morfondírozni, mert Igor az orrom alá dugja az aktuális főzéslistát, ami hosszúságra megközelíti a Segesvári csata, halottinak névsorát.
Kezd elegem lenni a napból, miközben itt-ott, megpróbálom magam utolérni az elmaradt munkáimba.
Úgy érzem, hogy egy elszabadult hajó vagyok a nyílt óceánon, ami kapitány és személyzet nélkül hányódik a habok között, kitéve magát a tomboló elemek, kényére, kedvére.
Semmi másra nem vágyom, csak egy nyugodt másodpercre, egy erős feketére és egy cigarettára, mikor a konyha kaotikus hangzavarába, belehasít a nyomtató visító, semmihez sem hasonlíthatóan, irritáló hangja.
Letépem a rendelést, és nem kell nagy jóstehetségnek lennem ahhoz, hogy megérezzem, ez ma, már csak rosszabb lesz…
Hiába üldögélek a terasz árnyékában, patakokba folyik rólam az izzadság.
Tekintetem, még mindig az idegen konyha, idegen szakácsait vizslatja. Érzem, amit éreznek, és tudom, látom azt, amit ők. Számukra éppen olyan kilátástalan ez a mai nap, mint ami a múlt jótékony fátylán keresztül emlékeimből felszakadt.
Izmaim megfeszülnek a felidézett eseményektől és tudom, eltart majd még pár napig, amíg az emlék és a vele járó sokk, feloldódik a Camino árnyas útjain.
Szeretek főzni.
Még most, így harminc év távlatából is szeretek.
A többit, ami vele együtt, kézenfogva jár, azt már sokkal kevésbé szeretem.
Lehet, hogy öregszem. Lehet, de ez most egy fikarsznyit sem izgat, döntöm el, miközben a kesernyés sör, első hideg kortyai, lecsúsznak a torkomon…
emtévé
