Én itt vagyok, akarva, nem akarva, A végtelen vetett a véges partra. Fekszem aléltan a sivár fövenyben És az óceán himnuszait zengem. Anyám, a tenger apadt, s itt hagyott, Kinek mi köze hozzá, ki vagyok? Gazdátlan, üres ház, mire se jó, Csak eldobni, vagy eltörni való. Apály s dagály közt, így, időm múlván, Várom, míg […]

Read more

Jó volna mindent elfeledni, hogy ki vagyok és hol születtem, hogy szeretetből s gyűlöletből milyen hálóba keveredtem. És álomnál is lebbenőbben jó volna – sok kényszert levetve – bújtató gondok szövevényén áttörni, mint gubón a lepke. Jó volna vérem lüktetését továbbadni a lágy pataknak, melyen a surranó hullámok egész a tengerig szaladnak. Szívemet kitárni a […]

Read more

Rendtől gyötört lelked újra kéne rakni. Máglyára, hogy égjen. Éghetnék vele. Vagy kötni zavaros bokrétát, egyenes gondolataidból, a játék miatt. Vázámba tenném. Látnálak nevetni, nem csak pillanatra, hosszú életen át. Forogj kérlek a szélben, mint az őszi avar. Magamból szivárványt fonok, fel a fellegekre. Fessünk ebből mintát a szürke ház falára. Bekúszik az ablakon át, […]

Read more

Fehérre festettél, pedig színes vagyok. Vörös bársonyfotelben, össze húzom magam. Egészen könnyűre, mint gombóccá gyűrt selyem kendő. Ha nyakadba kötnéd, rád fonódna, hangod sem maradna. Az én nyelvemen tudnál csak szólni mások felé. Finom lennél, illatos. Szeretnének téged is, elvesztenéd minden kérgedet. Nap ölelne, virágba borítanád az erdő mohos alját. Madár fészkelne tenyeredbe, új életet […]

Read more

Fájó hálóként borít be hiányod, a csönd mi körbevesz pókháló finomsággal tartja össze a részeket, az emlékezés darabjait, beszédesebb a szónál… mély kút hallgatásod s én beléhullok (megjelent: Pálfalvi Dorottya SZÍV SEB ÉSZ című verseskötetében) emtévé

Read more

Rám ömlik a világ tébolyult zaja. Süket hozzá elmém. Csak saját szívdobbanásom visszhangzik tökéletesre alkotott magamban. Azt hallom, zakatol az álmaimtól. Ébren alszom napjaim. Haladni kéne a korral, lassan érni, majd pirosló almaként hullani alá. Avarban várni a dért. Csendben játszani halált. szöveg Bélay Krisztina emtévé

Read more

Elérhetetlen álom – hagyom, hogy képpé váljon – ülök melletted öregen szépen fésült kegyelem melegben tudni a lelkem s látni békés halálom. De tépett, szaggatott s magányos vagyok zaklatott érzelem viharban haladok valamerre… (megjelent: Pálfalvi Dorottya NAP FOGYATKOZÁS című verseskötetében) emtévé

Read more

Valahogy elfogytak a versek, szavak… elfogytak lelkemből… Nem tudom… nincs mit mondanom oly sok szót szóltam szívvel, hévvel neked de rólad minden lepereg érzéketlen nézed rajongó, vagy bánattal telt lelkem minden rezdülését nincs kapu faladon, melyen beléphetek, simíthatom vagy dörömbölhetek, mindegy neked, hát elmegyek. Nem nézek hátra mert tekinteted – tudom – úgysem követ. (megjelent […]

Read more

Remény sikolya a hegyre hósapkát lehelt. Januári nyár a szívben. Emlékek ollóval vágnak új képeket. Kezemben tartom még megcsúszott életed. Engedném, de gyökerek tartják csontig fonva testemet. Öröktől eredő indák suttogják, ki nem mondott nevedet. Mindig tudom merre jársz, térképet húzol a felhők alatt. Neked most nem süt nap, csak hiszed a kék eget. Egyszer […]

Read more

Sok kétely és bűn a halálba láncol, de soktól néha már szabadulok. Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok. Az utak, melyek innen szertefolynak, erdőmön túl az égre fölhajolnak s minden virág, fű, óra, cserje, kő egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő s annak fényébe szőve éjszakám istent szívembe lopja a […]

Read more