Suhant mellettünk a táj arcod éles rajz volt a szőke búzatáblák, s aranyló fák előterében lélekben kitártam karom, gondoltam hagyom, hogy a száguldás szele átfolyjon ujjaim között boldog voltam olyan földöntúli ragyogásban, amit abban a megtartó szabadságban érez valaki, mikor tudja, a világ akkor övé ha elengedi, s én elengedtem… Azt hittem boldog vagy te […]

Read more

Te vagy a szél, mely érinti arcom te vagy a víz, mely mossa testemet a levegő melyet magamba szívok a sár mely öleli léptemet elszállsz a széllel leperegsz mint a víz kiáramlasz tüdőmből, s leporladsz karcsú bokámról… mindig itt vagy, s nem vagy sehol felolvadsz a végtelen honában elillansz, mint a füst nyomodban édes illat […]

Read more

Lelked harmattá olvadt cseppjeit, a reggeli fény tétován felissza miközben kezed álomtól ittasan kávéd után kutat s vállam súrolja tekinteted, palástként vonva körbe a hosszú éjszaka párnaráncait finoman letörölve kép Marc Thirouin (megjelent: Pálfalvi Dorottya HOLD FÉNY című verses kötetében) emtévé

Read more

Mozdulatlanság ül bennem, megrekedt erő nem valami felemelő a lét vagy lélekzet rekedt meg a napok peregnek erőtelen szemek maggá, életté nem vált folyamatok azt érzem elakadok tekinteted keresve nézek szembe az ablak mögött rejtőző sötétben tükröződve néz vissza rám saját tekintetem talán erőt meríthetek belőle önmagamból töltekezve előre lépve a változás felé melyben már […]

Read more

Én itt vagyok, akarva, nem akarva, A végtelen vetett a véges partra. Fekszem aléltan a sivár fövenyben És az óceán himnuszait zengem. Anyám, a tenger apadt, s itt hagyott, Kinek mi köze hozzá, ki vagyok? Gazdátlan, üres ház, mire se jó, Csak eldobni, vagy eltörni való. Apály s dagály közt, így, időm múlván, Várom, míg […]

Read more

Jó volna mindent elfeledni, hogy ki vagyok és hol születtem, hogy szeretetből s gyűlöletből milyen hálóba keveredtem. És álomnál is lebbenőbben jó volna – sok kényszert levetve – bújtató gondok szövevényén áttörni, mint gubón a lepke. Jó volna vérem lüktetését továbbadni a lágy pataknak, melyen a surranó hullámok egész a tengerig szaladnak. Szívemet kitárni a […]

Read more

Rendtől gyötört lelked újra kéne rakni. Máglyára, hogy égjen. Éghetnék vele. Vagy kötni zavaros bokrétát, egyenes gondolataidból, a játék miatt. Vázámba tenném. Látnálak nevetni, nem csak pillanatra, hosszú életen át. Forogj kérlek a szélben, mint az őszi avar. Magamból szivárványt fonok, fel a fellegekre. Fessünk ebből mintát a szürke ház falára. Bekúszik az ablakon át, […]

Read more

Fehérre festettél, pedig színes vagyok. Vörös bársonyfotelben, össze húzom magam. Egészen könnyűre, mint gombóccá gyűrt selyem kendő. Ha nyakadba kötnéd, rád fonódna, hangod sem maradna. Az én nyelvemen tudnál csak szólni mások felé. Finom lennél, illatos. Szeretnének téged is, elvesztenéd minden kérgedet. Nap ölelne, virágba borítanád az erdő mohos alját. Madár fészkelne tenyeredbe, új életet […]

Read more

Fájó hálóként borít be hiányod, a csönd mi körbevesz pókháló finomsággal tartja össze a részeket, az emlékezés darabjait, beszédesebb a szónál… mély kút hallgatásod s én beléhullok (megjelent: Pálfalvi Dorottya SZÍV SEB ÉSZ című verseskötetében) emtévé

Read more

Rám ömlik a világ tébolyult zaja. Süket hozzá elmém. Csak saját szívdobbanásom visszhangzik tökéletesre alkotott magamban. Azt hallom, zakatol az álmaimtól. Ébren alszom napjaim. Haladni kéne a korral, lassan érni, majd pirosló almaként hullani alá. Avarban várni a dért. Csendben játszani halált. szöveg Bélay Krisztina emtévé

Read more