vers

Állok a parton lassú hullámok mossák a jelent fehérre a szél kék létízű az idő se nem hideg, se nem meleg a gondolat nem rombol, nem teremt a holnap tud majd építeni a ma pihen nem vár, nem siet nem feszít, nem feszül félig nyitott szemmel ül a jövő nem felejti szándékát velem kép Kaiser […]

Hogy mondjam el a bánatom, ha nincsen hogy sírjak azon, amin már nem tudok lélek mélyére temetve az akkori tudást feledve, elrejtve nem láthatok titokba süllyedt bánatot így nem is bánkódhatok ne kérdezd miért jöttem azt se meddig maradok talán míg kedvem tartja nem várom meg a langyos holnapot arra vannak mások csendesek, megalkuvók erre […]

Minthogy belőle egyéb nem maradt, szeretem, ami körülötte volt, a kispárnát, melyre feje hajolt, karperecét, elárvult tárgyakat, a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb erdőket, városokat, úti port amit együtt vertünk fel, a mosolyt, mely szívéből a szemébe szaladt mikor festették: – nem pótolja, de az egész világ tele van vele, s most tudom csak igazán, […]

Húszéveskori önmagunkkal ha találkoznánk negyvenévesen: irigyelnénk, vagy megpofoznánk. Aki tegnap voltál ma már nem te vagy, Aki holnap léssz ma még nem te vagy. Csak az emlékezet csalása fűzi egy életté a folyamatos halált. Mert meghal szünetlen az én, meg az énre az én, a bennem sületlenebb én, a velem okosabb én, a rajtam kopottabb […]

Én írok levelet magának – Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, hogy most megvessen engemet. De ha sorsom panasz-szavának szívében egy csepp hely marad, nem fordul el, visszhangot ad. Hallgattam eddig, szólni féltem, és higgye el, hogy szégyenem nem tudta volna meg sosem, amíg titokban azt reméltem, hogy lesz falunkban alkalom, […]

Ha ezt a szót, e kurta szót Ki tudnám egyszer ejteni Egyszerűn, hangsúlytalanul, Ahogy ágról a zuzmara pereg, Ahogy az esőcsepp a mélybe hull… Ha tudnám egyszer ezt kiejteni Vigaszt nem várón, visszhangtalanul. Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni, Hogy nem kellene mögé rejteni Fájó lemondást, keserű dacot, Titkolt reményt, elfojtott haragot. Ha úgy ejthetném, […]

A kegyelem és öröm együtt ért azzal, amit nyomoruságnak neveznek általában. Szög és olaj lehetne címerem, mit írhatnék azonban szövegéül? Talán azt, hogy mindent megértek, felhők futását és disznók fejét rálapúlva a préskemény palánkra. De ez is mit jelent? Nekünk magunknak muszáj végül is a présbe kényszerűlnünk befejeznünk a mondatot. emtévé

fényszerpentin kígyózik a hegyen ezüstösen sugárzó levegő csorog a holdról házak között a sötétség tetőcserepét emelgeti a szél kertem faggatja a zápor kimossa a kövek alól a titkokat hunyorgó alakom alatt orgonabokor ágain szélsztaniol zörög rügyek zöld zárkáiból fehér virágok bomlanak zápor zajába hullatják szirmukat s mint hangfogó hó beterítik az utcát * fényfoltok száradnak […]

Pók szőtte szürke szálait az erdőn, Fonalait kelő nap aranyozta. Kisebb körök, nagyobb körök, Csodálatos körök… Körök közepén ült a pók maga. Mestere volt, királya volt, Istene volt a maga világának. S oly lenge-könnyű volt mégis a vára, Hozzá képest a tölgylevél hullása: Mintha tömör bronzlapok hullanának. És jöttem én: Az ürbe lökött kóbor üstökös […]

Öröm előzi, hirtelen öröm, ama szemérmes, szép anarchia! Nyitott a táj, zavartan is sima, a szélsikálta torlaszos tetőkre, a tenger kőre, háztetőre látni: az alkonyati rengeteg ragyog. Kimondhatatlan jól van, ami van. Minden tetőről látni a napot. Az össze-vissza zűrzavar kitárul, a házakon s a házak tűzfalán, a világvégi üres kutyaólban aranykori és ugyanaz a […]