Amikor már melengetik az ember hátát a napsugarak, és zölddé válik az addig barnaság, vágyunk a kintlétre, a szabadba. A friss szellő, friss szagokat hoz, a föld semmihez sem fogható illatát, és az új hajtások zöldjével nem tud a szem betelni.
Akinek csak van egy zsebkendőnyi kertje, ültet, ás, hogy hozzáérhessen a finom porhanyós, reggeli harmattól nedves földhöz.
Mennyei érzés a kis virágok közt időzni, lomha bogarak repülnek arra, hogy belemerítkezzenek a fényes, szines tölcsérekbe, nektártól részegülten.
Minden zöng, zümmög, zúg, dalol, csicsereg a kertben, s ha leülünk a fűbe, fények költöznek ölünkbe, barátságos meleget adva, mint a macska.
szöveg Pálfalvi Dorottya
kép Edit Álomvilága
emtévé
