A sok szar…
Szar a tanár…
Szar az iskola…
Sok szülő mondja mindezt nap mint nap…
És mondjuk mi is, tanítók…
És közben sok kisgyerek szenved szülei mellett társas magányban. Rendkívül egyedül van. Kütyükkel abrakolt. Fejben teremt. Nincs kapcsolata a hús vér valósággal. A földdel. Kevés a valós intimitása. Gépre van téve. Mű mellekre. Elvont szinten kapcsolódik. Kevés a mély,igaz, valódi, élő, meghitt, önzetlen kapcsolata vagy nincs is. Mint amikor valaki nem az anyamellből táplálkozik, hanem tápot kap üvegből műcumin.
Folyamatosan bámulja a TV-t, nézi a meséket sorban és arányaiban jóval kevesebbet él a jelen valóságában, mint tehetné. Valós felfedezésekkel,valós tapasztalatokkal. Hogy nem a mesében szeretik egymást, hanem mi szeretjük egymást. Azzal, hogy főzök a másiknak egy teát vagy hozzábújok vagy rajzolok neki valami szépet vagy kiviszem helyette a kukát vagy felhívom a nagyit hogy milyen szép történt ma vele. Nem a mesében sül a palacsinta, hanem mi sütjük együtt és én töltöm meg és én terítek hozá és körbeülünk és az együtt eszünk élménye.
Megtölteni tartalommal egymás és a magunk életét. Hogy jó a Csend is és nem kell, hogy állandóan szóljon valami szar. És hogy az unatkozásban is van valami, ami több, mint állandóan bámulni a TV-t.
Nem arról van szó,hogy nem nézhetünk meg néha egy jó filmet együtt. Ami után még esetleg beszélgethetünk is. Mert akkor valóban lesz közünk egymáshoz. És nagyon jó a diavetítés is! Akár 3-4 baráttal. Kakaó, kalács. És élmény. Más,mint folyamatosan azt bámulni, hogy Tom hogy szúr ki Jerryvel!
Szenvednek a szülők is ettől az egésztől. Együtt vagy már külön. A vágy,hogy tegyenek egymásért kölcsönösen és folyamatosan,
sokszor már csak az éterben lebeg. Vagy még ott sem!
Sokszor hiányzik a kép hozzá. Hogy mit teremtsenek együtt,egymás mellett,vagy már esetleg egymás nélkül és hogyan. Vagy ha van kép,nem indulnak el,vesztegelnek. Pillanatról pillanatra szükség lenne a hiányzó képekre,mintegy beleállva a közösen bevállalt közös feladatba.
Nincs recept. Magunkba szállás van, de azt kevesen szeretik.
Segítők léteznek, de a legbölcsebb segítő bennünk él. Mindenki önmagában találja. Persze hallhatjuk a Tanítást: Ébredj fel és segíts másokon! Nem magadért vagy itt! Nem magadért élsz!
De hogy is van ez a mindennapokban? A nem magunkért élni. A nem magunk kényelmét keresni. Nem azt keresni, hogy hogyan éljünk túl, hanem hogy merjünk élni!
Általában nem a legkönnyebb és nem mindig a leggyorsabb a jó. És az sem igaz,hogy nem baj, ha a másik belehal, és hogy az az ő baja… Ilyen nincs! Ezt felejtsük el!
Hogy miért olyan balga hogy hagyja magát… Ez nem így van!
Átverni, cserbenhagyni, csalni, hazudni úgy, hogy ezzel tisztában vagyunk, mert mentálisan kellő erőt kaptunk, és átlátunk egy helyzetet úgy, hogy már jó előre tudjuk, hogy abból a másik jön ki vesztesen, az nem egy helyes hozzáállás!
Azt mondani, hogy ha hagyja, akkor megteszem vele? Azért ez nem így van ám! Ha valaki veszít, ott mindenki veszít! Nem érdemes más fájdalma árán diadalmakhoz jutni! És jó, ha ezt nem a halálos ágyunkon tudatosítjuk magunkban!
Egy családban egymásért is vagyunk, nem csak magunkért. Különböző felébredettségi és érttségi fokon.
Sokak számára nincs vagy kevés a jó minta.
És sokan nem szállnak magukba eléggé és nem tesznek erőkifejtést azért, hogy ezt a képet megalkossák magukban. Vagy ha tesznek erőkifejtést, és megteszik, sem biztos, hogy elindulnak. Pedig a gyerekek nőnek minden nap. És nem tudnak várni. Ha a szülő vesztegel, ők akkor is nőnek és nem érzik maguk mellett a stabil segítő erőt, mert nem stabil. Hiányzik az összeszedettség. Lazulás van és néha ez túlnyújtott.
És a gyerek egyszercsak négy éves, tíz éves… tizehat éves!
Mint ahogy a húsz éves is, a negyven, ötven, nyolcvan, száz éves is egyszer van abban az életkorban! Ebben az életében egyszer! És ez most van! Ez az élet! Nincs másik!
Itt vagyunk 2022-ben. Itt a Földön.
És nincs időnk egymásra? Valóban? És a kütyükre van?
Kin múlik, hogy mikre van időnk?
Kin múlik, hogy egy kisgyereknek mi mindenre van ideje?
Kin múlik, hogy egy idős ember mikben részesül?
Kütyüzés helyett tényleg nem képes egy gyerek kivinni a kukát, elmosogatni, port törölni, teát főzni, megteríteni? Részt vállalni a közös feladatokból? Felhívni a nagymamát, hogy megkérdezze, miben segíthet neki
Vagy a szülő kevesebb kütyüzés helyett valóban nem tud kialakítani imtim kapcsolatot a gyemekeivel, a választott párjával?
Azért ott volt a vállalás! Ezt nem kéne elfelejteni és úgy tenni mintha nem lett volna!
A gyümölcseit learattuk. És hol a szolgálat érte? A helytállás?
Egy kisgyerek valóban nem képes a mosott ruhákat kiteregetni, a virágokat meglocsolni, a kutyát elvinni sétálni, elmenni a közértbe bevásárolni? De vajon miért nem? Nem az a dolga? De kinek a dolga?
A közös feladatvállalás kiknek a dolga egy családban?
A jóban rosszban?
Kinek a feladata megtanítani mindezt?
Az egymásra való odafigyelést?
Megsúgom, hogy sokszor még ezt is a tanító és óvó nénik tanítják meg a gyerekeknek. Kinek a dolga megtanítani, hogy ha valaki szenved közülünk, akkor mindenki szenved? És hogy képesek vagyunk segíteni egymást? Ezeket hol tanulják meg a gyerekek?
Nem vásárolhat be egyedül egy gyermek a család vacsorájához? Nem főzheti ő a teát? Nem pucolhatja ki ő a cipőket, mindenkiét?
Nem suvizkolhatja ki a mosdót,kádat maga után vagy akár mindenki után?
Miért is nem? Ja! Mert úgy szoktattuk!
Életképtelenné neveltük? Nem tud írni? Nem tud olvasni? Nem érti mit olvasott? Nem érti mit kértek tőle? Nem veszi észre hogy zavaróan viselkedik? De őt vegyék észre és ne csináljanak olyat, ami neki rossz! Mert ő nem képes másokra figyelni!
Van papírunk róla!
Nem képes a szart a WC kefével letörölni maga után.
Nem képes a családnak reggelit készíteni.
Nem képes tízórait csomagolni magának.
Nem képes várni,ha a tanító néni beszélget két szót az anyukájával.
Nem képes!
Nem képes…
Nem vagyok képes megtanítani! Mert valójában nincs is időm megtanítani neki mert szakemberekhez kell rohangálnom hogy önigazoljam magam.
Hogy mi mindenre nem képes mellettem a gyerekem. Mert nincs időm,türelmem, kedvem, képem arra, hogy ezt hogy is kéne helyesen és jól átadni neki. De nekem most már papírom van arról, mi mindenre nem képes! És ez a sok szar tanár nem érti, hogy az én gyerekem nem képes, és figyeljenek már rá jobban!
Ő nem képes figyelni! Rá kell figyelni! És nem hajlandóak megérteni! Nem figyelnek eléggé rá! Nem értik meg!
De kütyüzni tud. TV-t nézni is. Sokat. Nagyon érdekes! Arra tud figyelni!
Egy figyelemzavaros gyerek tud figyelni arra, amire akar.
Amihez van kedve!
És felmentjük és megengedjük neki, hogy ami nehezen megy számára, azt ne tanulja meg.
Ő nem kell, hogy udvarias legyen. Nem kell, hogy megtanulja, hogy a tanár is egy ember. Hogy neki is lehet rossz pillanata. Pedig ha nem képes odafigyelni másokra azért nem árt, ha megtanulja. Főleg, ha nehezményezi azt, amikor nem figyelnek rá.
De arra kondicionálni, hogy neki jár figyelem úgy is, hogy ő nem ad kellő figyelmet, az elég hamis képet fest a világ működéséről.
Persze a kütyük mennek! Ahhoz tudtommal még senki sem kért szakvéleményt, hogy nem megy a gyerekemnek a kütyüzés. Nem képes TV-t nézni. Nem, ehhez nem kell szakvélemény! Ez önműködő!
– Én is azon nőttem fel és ember lett belőlem! Nem is akármilyen! – mondják a szülők. – Úgysem lesz szüksége,hogy írjon és olvasson! Nem az a világ következik!
De vajon milyen világ következik?
Sokféle! Mint eddig is. Sokféle világ létezik. És felnőttként most alapozzuk a gyermekeink világát. És a sajátunkét is!
Lehet sokféleképpen! Iskolában, otthon, városban, falun, tanyán, jurtában vagy lakótelepen.
De bárhol is, biztos, hogy minden távolságról kocsival kell iskolába szállítani egyesével minden kisgyereket és mindig egyesével menni értük? Valóban nincsenek más megoldások? Csak a leszigeteltség? Az elkülönültség?
Hozzánk ne jöjjön be senki idegen! Hogy én más gyerekét? Azt már tuti nem! Nem értem a tanárt! Minek megy tanárnak,ha nem bír el annyi gyerekkel? De ide hozzánk ne jöjjön be más gyereke! Kis közösségben hozzászoktatni a gyermekemet a közösségi szabályokhoz, ha nem megy neki a nagy? Na nem! Azt már nem! Oldja meg a tanár! Azért fizetik, nem? Szar ez a rendszer! Az a baj, hogy szarok a tanárok. És szar a rendszer!
De honnan érkezik a kisgyerek ebbe a szar rendszerbe?
Mert egy kisgyerek a családjában képes megtanulni három év alatt, hogy egymásért is vagyunk, nem csak magunkért. És hogy mindenkinek figyelnie kell mindenkire. És ha egy ilyen családból érkezik egy kisgyerek, bearanyozza az iskola falait is! Ennek a Tudata kialakítható.
Ez elsősorban a szülő dolga. Ez az első három év feladata. Életképessé tenni a gyermeket egy közösségi életre. Mert onnantól kezdve kiadom. Másra bízom. Így jó, ha ilyen útravalóval érkezik egy közösségbe egy kisgyerek. Ezzel a Társas tudattal. Hogy képes odafigyelni másokra.
Ahhoz van szoktatva. Tudja mikor van helye és ideje beszélni és mikor nem. Mikor alkalmas látszódni és mikor nem. Nem csak passzív és nem csak aktív. Nem csak ad, hanem képes befogadni is. És nem csak befogad, de képes adni is magából. Képes közel lenni és képes a távolságot is elviselni. Nem szorong ezektől.
Miért? Mert ebben kapott magabiztonságot, erőt, bátorságot a szüleitől.
Nem megy neki? Ja! De akkor a Tanár nem szar,ugye?
A tanár egy ember. Pont. Sokféle.
Mint az orvos.
Mint a pék.
Mint a szülők.
Sokfélék! Színesek.
És attól nem lesz jobb egy tanító,ha a szülő nem értékeli. Ha nincs egy kedves mondata hozzá. Ha nincs egy hála sosem, csak az elvárás.
Egy érett iskolás nem csimpaszkodik folyamatosan másokba, mint egy kisbaba, hanem képes önállóan működtetni a saját rendszerét, magabiztosan és bátran, de nem mindenkit letarolva, bután,tudatlanul és zsarnokian. Érdeklődő, felfedezni vágyó, de ezt képes csendben is és aktívan, hangot adóan is. Helyzetnek megfelelően. Vagyis hozza otthonról, hogy képes a helyzeteket helyesen felmérni. Figyelmes és képes a mai világot integrálni magában a maga teljességében.
De ahhoz ezt a világot kell élnie.
Ehhez kell,hogy megfelelő útravalókat kapjon a szüleitől, a környezetétől és a tanítói ezt építik tovább benne. Bár sok kisgyerek tanítaná is a családon belüli együttműködést, mikor megszületik, az érkezésével, csak hát a nem felnőtt szülő nem lát és nem hall magán kívül senkit. Elvan a zárt rendszerében. Nem családban gondolkodik. Éretlen.
Sokszor negyven, ötven,hatvan évesen is megrögzötten önmagunkat keressük és nem vesszük észre mennyit sebzünk folyamatosan azáltal, hogy nem vesszük észre a bevállalt feladatunkat. Hogy felelősek vagyunk és nincs mire várni. Hogy a teremtésünkkel vállaltuk,hogy folyamatosan tovább teremtünk. Hogy felszálltunk a vonatra.
De miért is szeretnénk kiszállni?
És mivé alakul közben a teremtményünk, miközben mi vesztegelünk? Sokan azt hiszik,hogy a meghitt, bensőséges kapcsolódás idea, mert nekik sem volt igazán gyerekkorukban. Vagy lehet, hogy volt, csak leléptek erről az ótról. Elég általános, hogy túl korán lelépünk róla vagy sosem találtuk. A szinkronélmények, hogy de jó együtt, sokak számára nem kitaposott ösvény és azt hisszük képtelenek vagyunk megteremteni.
Hatalmas öncsalás!
Sok családban a közös tevékenység eltörpül a rengeteg csak magamért teszem megtapasztalása mellett. Persze mélyen mindenki szomjazik ezekre a szinkronokra, de ehhez többre van szükség, mint ami megszokott. Másra.
Van, akik készen várják mindezt. Azt hiszik,magától létrejön. Nem tesznek érte semmit. És aztán nem értik mi zajlik.
Van, aki nyolcvan évesen is ott tart, hogy várja, hogy rányissák az ajtót.
Meg sem fordul a fejében, hogy ő is mehet, ő is lehet aktív, kezdeményezhet, ő is adhat, ha épp nem is kap senkitől semmit,
és ő is kifejezheti, hogy szeretne kapcsolódni. Kifejezheti, hogy képes szeretni, képes adni magából és persze, hogy jól esik neki is kapni és részesülni másokból. Hogy vágyik Együtt lenni.
Ez emberi! Ez az emberi!
De nem. Ő valamikor rátette magát a passziv, befogadó szerepre és azt működteti, ha helyes,ha nem.
Fél.Fél, hogy mi van, ha csak ad, ha veszít. Fél, hogy csalódik. Fél, hogy belehal.
És aztán lehet meghal, úgy hogy nem fejezte ki azt, hogy képes szeretni. Nem tesz erőkifejtést, ha érte nem tesznek. Nem képes feltételek nélkül kapcsolódni. Inkább belehal a várakozásba. Nem képes ráhangolódni másra. Őrá hangolódjanak.
Miért? Mert azt szokta meg!
De mi ebben a szabadság? Semmi!
Azt hiszi nem képes azt adni a másiknak, ami a másiknak jó. Elhiszi. Nem tesz érte, hogy másképp legyen. Elég egy ilyen félreértelmezett szokás és lehet, hogy a végén úgy hal meg magányosan, magára maradottan. Annak tudatában, hogy nincs rá szükség!
Mekkora önbecsapás!
A TV és egyéb kütyük mellett töltött meddő idő mértéktelensége és végtelensége nem hoz valós társas együttlétet.
A rengeteg ás állandó könyv olvasása sem. Lehasít a természetes rendszerünkről. Levág a teremtő rendszer csatornájáról. Az emberi kapcsolatokról. Az aktív, teremtő életről.
Gépiessé tesz és a gép válik természetessé és megszokottá.
Művilág, mű kapcsolatokkal.
Az egymás mellett töltött idő jelentős részében egymás helyett a kütyüket érintgeti a család apraja-nagyja. Az űrben jár, épít, harcol,s zeretkezik,társalog,tanul, öl, butít…
Ehhez képest kevés az együtt, közösen teremtő pillanat. Az együtt főzünk, együtt takarítunk, együtt táncolunk, együtt rajzolunk, együtt zenélünk, erdőt járjuk, madárkákat etetünk, madáretetőt készítünk, vagy együtt csinálunk bármit…
A gyerekekben hamar kialakul az ellenállás és bezárkóznak a saját kis zárt és szűk rendszerükbe. Kevesen veszik a fáradságot, hogy újra megtalálják a hidakat egymáshoz. Terméketlen összezártság kap helyet helyette, mindenki túlpörgeti az elméjét valami műjószágon és nem képes jelen lenni a hétköznapi valóságban, a másikkal együttműködve.
Mellékessé válik a való élet.
Általános szlogenné vált hogy szar az iskola, szar a tanár, szar a rendszer. De ki teremti ezt a szart? Szar iskola és szar tanárok mellett ha a szülő helytáll és nem szar, akkor a gyermeke kap valami nemeset. Jó neki a közelség. És képes kezelni a távolságot. Nem kavarodik bele, hogy kivel, mit, hogyan. És ha mégis belekavarodik – mert persze, hogy rendszeresen belekavarodik – képes felállni belőle és haladni tovább. Jó esetben már érettebben. És nem a butaság köreit futja be újra és újra – ezerszer.
Van spirál.
Lehet napról napra jobbá válni és meghaladni önmagunkat.
Úgy, hogy közben a környezetemet nem írtom ki és nem savazom. Jó esetben a gyerekek kapnak egy helyes értékrendet a családjukban, amivel ebben a fejetetejére állt világban képessé válnak boldogulni. Képesek helyesen kapcsolódni a társaihoz és a tanítóihoz. A szüleikhez, a nagyszüleikhez. Nem egy csak magának való, zsarnok úttörőkké válnak, hanem egészséges tanulókká és egyben tanítókká, akik képesek tanulni,jártasságot szerezni a világi dolgokban és azt továbbadni másoknak.
Mindenki tanít mindenkit!
És közben a legfontosabb, hogy képessé váljunk szeretni. Együttérezni. Képesek legyünk kedvesen megnyílvánulni. Egy jó szót adni annak,akinek az épp jól jön! Nem kerül semmibe! Maximum egy kis erőfeszítésbe! Hogy ne bilibevaló szarokat öntögessünk egymásra rendszeresen.
Egyébként ezt a gyerekek jól példázzák!
Sírnak és nevetnek. Nem ijednek meg az érzésektől. És ha egy kisgyerek figyelemmel és nyitottan érkezik,jól nevelten, akkor a szar iskola a szar tanárokkal értékelni fogja. Hogy végre egy kisgyerek,aki nem szar családból érkezik. Hogy a kisgyerek odafigyel. Hogy vannak kérdései. Hogy érdeklődő. Képes együttműködni. Képes csendben is lenni és várni. És a megfelelő időzítéssel képes beszélni. Amikor helye van. Tartalmasat. Nem csak nyüzsög,hogy vegyék már észre. Azért veszik észre, mert jól nevelt .Udvarias és előzékeny. Mert kedves. Mert segítőkész. Mert vágyik a tudásra. Képes odafigyelni. Képes megfelelően megnyílvánulni. Képes helyesen kezdeményezni. Képes helyesen elmélyülni. Képes javaslatokat tenni. Képes koordináltan cselekedni és teremteni. Képes helyesen kapcsolódni.
Ilyen helyek vannak. És lehet létrehozni ilyen helyeket!
Hajrá!
Mindezekre képesek vagyunk! Mindannyian! Szülők,gyerekek,tanítók,nagymamák és nagypapák,szomszéd nénik és szomszéd bácsik. Emberek!
Az ember sokkal többre képes, mint álmunkban is gondolnánk! De ehhez fel kell ébredni!
Nem aludni! Segíteni egymást! Együttműködni!
Nem magunkért vagyunk itt! Egymásért!
Ehhez az első fokozatok a pár, aztán a család.
Gyönyörű nap van ma is a Természetben lenni! Szép Napot!
Egységet – bármivel, bárkivel kapcsolódsz!
szöveg Székely Anikó
emtévé
