fényszerpentin kígyózik a hegyen
ezüstösen sugárzó levegő csorog a holdról
házak között a sötétség tetőcserepét
emelgeti a szél kertem faggatja a zápor
kimossa a kövek alól a titkokat
hunyorgó alakom alatt orgonabokor
ágain szélsztaniol zörög rügyek
zöld zárkáiból fehér virágok bomlanak
zápor zajába hullatják szirmukat
s mint hangfogó hó beterítik az utcát
*
fényfoltok száradnak az alvók arcára
vérük meleg hullámai csalódott éveket sodornak
az álomprésen át valóságos vágyak áradnak
ideje volna a lakást kifesteni
szállni próbál a törött szárnyú fohász
adj még elég időt Uram hadd lássam
boldog felnőttnek ivadékaimat odaadom
érte az emlék-szellemeket őrző tárgyaimat
lásd jó vagyok fát ültetek pedig tudom
termését már nem ízlelhetem meg
*
nem ismer fel a szerelem
szenilis vézna veterán
vadvirágok illatát hozza
a hiányt visszhangzó látomás
száműzött vallomásokról ódát
zengenek az énekesmadarak
*
búsan baktató napok
szélvészként kavargó évek
a követhetetlen változás nevetséges
magzatpózába görnyedek
elmémben a Tó tükörvizének
nyugalmát kérés zavarja fel
szöktess meg engem szerelem
az egyhangúságból
a boldogság kockázatában
nem talál rám az idő
emtévé
