ne feledd a nyár roskadozó kerítésén túl
a kertet amint őszinte vallomás kiterjed
az érett gyümölcsök illatával jódszínű
levelek kolompolásával kabócák csobogó
dalával amitől eszméletüket vesztik a rózsák
nem is lehet feledni mivel holnapi emlékeim
történnek éppen megjegyzem ahogyan
hajamba indázó ujjad tetőtől-talpig
megborzongat és visszavonhatatlan fogadalmad
halálom után is szeretni foglak ettől hirtelen
beborul az ég és az esőfelfogó kádba csöppen
egy kíváncsiskodó csillag
éber perceimben újra fölhangzik a mondat
tett és szó és ájult rózsák között a távolság
elillan és lehetetlenné válik a vég most is
ott hallak a gyümölcsérlelő kertben pedig
már október gyűri lombját és a csillagok
mint fázó halak elvermelik magukat
a téli tintakék ég tengermélyébe
esők szétszórt gombostűit gyűjti a táj
a levegő kiüríti a jókedv hangjait és
az új esélyek fénymorzejeleit látszat-
teljességbe merevedik a kert nyugalmát
csak a tudatomba vésődő képek őrzik
gránátalmák bombázzák a földet és
a tócsákban remegő csillagképekre
itatósát teríti a szél
de századok szakadékában is magának vall
bennünket a szerelem szóba forraszt
eltévedt betűket amik eddig más szavakat
kényszerültek szolgálni velünk erősíti hitét
az utolsó nyíló rózsa mielőtt szirma
vérvörös pecsétként alvó tövére hull
emtévé
