Kifeküdtem a napra.
Bentről zene szól, mint mindig. Emellett hallom a madarakat, pont így egész a jó érzésemnek.
A Nap forrón érintette a testem.
Azon gondolkodtam mihez hasonlíthatnám. Olyan mint a szerelem, megérint, majd csontig hatol a fénye. A hidegben edződött gondolatokat, szikraként fogja csomóba.
Mindent átjár, az utolsó pórusig.
Végtelenül terül el, értelemig hatol.
Elvisehetetlenül forralja az utolsó sejtem is.
Nagyon meleg.
A magamba öntött viz, gyöngyözve pereg a mellkasomon.
Elpárolog, esőként öntözi majd egy kiszáradt szív repedéseit.
El kellene bújni.
Vissza az árnyékba. Az elég biztonságos. De vonzó a bronzos árnyalat amivel megszépít, ragyogtat.
Maradok.
Várom hogy valami hozzon enyhülést. Csendes szellő simít végig.
Most tökéletes.
A szerelembe is kell simogató szél. Szabad és egymástól független gondolat.
Különben porrá éget.
Hamuból pedig csak fekete falakat lehet állítani.
A szerelem pedig nem feketébe rejti égszinkék pillantását.
Lehet hogy a szerelem inkább a szél. Csak hajlítani akar, és sosem törne el.
szöveg Bélay Krisztina
kép Pataki Takács Edit
emtévé
