Sokáig féltem az őszt.
Elmúlás ízű…
A nincs előtti utolsó gondolat.
Most már megértettem.
Hosszú időbe tellett. Sok körforgásba.
Tanulnunk kell a természettől, a fáktól.
Nézd hogyan vetkőzi le az emlékeit! A legszebb színeit ölti magára. Tavasz óta mi mindent megélt, mennyit látott. Találkozásokat, elválást, könnyeket és nevetést. Madarak nászát. Felnevelte gyümölcseit, másnak és magának. Simította lágy szellő, tépte vihar. Melegítette finom Napsugár, majd perzselte ugyanaz.
Most megfáradt, és egyenként elejti történeteit, pirosan, sárgán, száz színben.
Mindegyiket érdeme szerint.
Végül elszenderül és álmodik.
Csendben, hidegben, a hó leple alatt.
Álmodik tavaszt, egy új életet. Nagyobbat szebbet, több gyökérrel és ággal, ragaszkodva a létezéshez.
A fák művészei az elengedésnek, mesterei a megújulásnak.
szöveg Bélay Krisztina
kép Pataki Takács Edit
emtévé
