Visszaverődések

 

Nézem az üveg csillárt….
Milyen nehezen uralja a teret. Letűnt korok csillogása.
Miért is akarnék szeretni benne valamit.
Egészen kivül vagyok már az efféle világtól.
Olyan sok fontosabb dolog csavarja az ember életét.
Kanyarok az úton, a fényszoró vakításában elsikló teremtmények,teremtések, én vezetek, a saját utamon.
Erre vetett.
Most, itt sok nekem a megvillanó kristály.
A hold ezüstjét szeretem a vizen fodrozódva, csendesen suhanni.
Kivül vagyok.
Innen látom magam, látom mit hagytam oda.
Tudom, jó volt a döntés.
Helyre kerültem.
Vissza önmagamba.
Ahol már nincs temérdek kristályt utánzó átlátszó üveg.
Ahol az út menti fák szelíden hajolnak, mintha ismernénk egymást, név szerint
Ősidök óta tudjuk egymás titkos nevét.
Csend…
Mennyire értékelem szerény hangját. Suttog némán. Dallama van, egyszerű háromsoros.
Vele is karonfogva járunk, amikor békét kíván a szívem.
Hogy tudjak igazán nevetni.
Nevetni, azon hogy milyen másként létezünk.
Kinek, mi írja arcára a szépet.
A lélelek eledele. Hiszen mindenki valamiből táplálkozik.
A tükörből, abból amit magának képzel.
Úgy és azzal tölti meg a visszanéző képét, ami pótolja a hiányzó részét, az egészhez.
Nézem az egészeket, ahogy engem is néznek az egészek.
Furcsa egy egész ez.
Másra, másként érző törékeny festmények.

szöveg Bélay Krisztina
kép Turbéki Richard

emtévé