Sötét van a szobában.
Csak a laptop képernyője világítja meg, furcsa, különösen álomszerű árnyakat rajzolva a falra.
Nézem a filmet. A filmet, ami az útról, a Caminoról szól. Arról az útról, amit én is többször végigjártam már. Könnyek csorognak végig az arcomon. Nem azért, mintha annyira megható lenne. Nem. Szemem vakon néz a múltba, fel sem fogom a külvilágot magam körül.
Bezárul előttem a tér, és a saját filmemet látom. Azt a filmet, ami az enyém. Csak az enyém. Azt a filmet, amit azóta is élek, napról napra, a saját, személyes utamon…
Az úton élek.
Az út maga az életem. Minden kilométere és pillanata, hatással van rám, minden tekintetben. Alakítja, még most is, az életemet Úton tart. Hitem szerint, a helyes úton. Általa és miatta, remélem végleg le tudtam tenni életem szerepeit és szereptévesztéseit.
Úgy érzem, lassan magamra találtam valahol a kavicsokkal rojtozott Baszk úton, a csillagok alatt. Vagy a Galiciai hegyek között, a szitáló esőben, a hideg északi szélben.
A meredek, embert próbáló kaptatókon az O Cebreiró felé.
Esetleg a sziklák között az óceán dübörgésében, a Costa da Morte partján üldögélve, a szivárvány alatt.
Vagy bárhol, gondolataim kusza útvesztőjében barangolva.
Lehet, hogy ott.
Lehet, hogy a Via de la Plata hosszú, szárazon sivár pusztaságában, ahol a folyton tűző Nap azt is felperzseli, aki ott él, nem hogy engem, egyszerű lélek-zarándokot.
De az is lehet, hogy valahol a portugál hegyek között emésztette fel, a tomboló erdőtűz a volt valómat és szerepeimet, egy ködös, októberi hajnalon.
Mindegy is.
Minden méter, és minden pillanat értem és miattam volt.
Az útak lemorzsolták rólam életem szerepeit, amik annyi keserű pillanatot és olyan sok kudarcot okoztak.
Máshogyan látok az úton, és máshogy a nagyváros forgatagában. Nem változok meg, csak mást látok és mást érzek.
Nem magánemberként lépek be egy konyhára, amit rám bíztak, hogy irányítsam, hanem szakemberként. Ha ott vagyok, határozott célom van, és mindent megteszek emberileg, és szakmailag hogy meg is feleljek. Ott Chef vagyok. Ugyanakkor barát, de határozott főnök, kicsit pszichiáter, és egy csöppnyit gazdasági előadó. De nem az, aki kint, a magánéletben.
Az a családomé és a barátaimé.
Nem élek a munkahelyemen magánéletet. Otthon, és a barátaim között sem vagyok konyhafőnök, hanem érző és társával egyenrangú ember, aki szeret, gondoskodik, vagy kritizál, esetleg fáradtan nyűgös, sőt durcás.
Nem tévesztem már össze, hogy hol, ki, és mi is vagyok.
Nem tehetem.
Sem magammal, sem másokkal.
Mert mit ér a legjobb, és leginkább bevált megoldóképlet is, ha nem a megfelelő helyen és időben használom.
Semmit. Sőt!
Több kárt és hibát vétek vele, mint amennyi hasznot tudna hozni.
De szerep és szerep között, pengeélen táncolva, meg kellett találnom saját magamat.
Azt az embert, aki itt is, ott is, szilárd talajon áll, azt, aki igazából vagyok.
Ehhez persze, először, sebészi pontossággal kellett lefejtenem magamról, a szerepek és álcák, évek alatt rám nőtt, téves, és elhasznált maszkjait.
Meg kellett látnom, és újra meg kellett szeretnem az igazi, régóta elfeledett arcomat.
Azt, aki valójában mindig is voltam, de a sok téves szerep, és az élet megannyi megfelelési kényszere miatt, rám nőtt, vagy magamra aggattam.
Békét kellett kötnöm, a múltammal és a jelenemmel.
Meg kellett bocsájtani önnön magamnak és feldolgozni azt, amit oly sok időn keresztül nem sikerült.
Egy ajtó elé érkeztem.
Dönthettem, maradok ott, abban az elhasznált, múlt démonjaitól dohos, lejárt, de legalább ismert lemezeket játszó, unalmas szobában, ahol minden ismerős. Ott ahol tudtam, hol leselkednek rám az árnyékban, síkosan csuszamlós helyzetek, hol bukhatok el, de tudtam a kisded öröm forrásainak a helyét is. Vagy bátran felnyitom az elém került ajtót. Az ajtót, ami igazán azt sem tudtam, hogy hová fog vezetni. Nem tudtam, mi vár rám, mint ahogy az új helyiség szabályaival sem voltam tisztába.
Nem tudtam semmit.
Csak arra vágytam, hogy a biztonságosan unalmas, fojtogató múltból kilépve, újra tiszta levegő jusson a tüdőmbe, és az életembe.
Maradni, bármennyire jó is lenne, a biztonság hamis képzetét jelentette, de a kilépéshez bátorság, elhatározás, szeretet és hit kellett.
Hit, hogy állom a sarat minden körülmények között, és nem ijeszt meg az új, ismeretlen élet.
Hit abban, hogy nem állok meg a változás küszöbén, és nem rettenek meg a kihívásoktól.
Rendet kellett raknom.
A szellem szabad, ahogy a szív, s a lélek is. Nem fog elém, és elhatározásom elé, akadályokat gördíteni.
Az egyetlen, ami megállíthat, az a szeretet nélküli puszta értelem.
A kényelem, a megrekedés. A kényelem, aminek nem érdeke a fejlődés, hiszen jól érzi magát ott is, ahol már unalomig ismert, elhasznált helyzetek között süppedünk el, és vegetálunk. Nem hajt már sehová, sőt, ósdi horgonyként, szilárdan próbál rögzíteni a mocsaras partra, hogy soha ne hagyhassuk el, az álságosan biztonságos, poshadt partokat. Pedig az ember természete a mozgás. A szobák és életek közötti utazás, és nem a kipányvázott vegetálás. A hajók sem a biztonságos, védett kikötők miatt épültek, az emberi lélek sem érzi jól magát örökkön egyhelyben.
Kezemben a kilincs, lábam a küszöbön.
Ma sem tudom, hogy mi vár rám a következő ajtó mögött, de belépek rajtuk, napról napra. Ennyi, amit tehetek. Semmi több. Örökkön utazó leszek, még ha oly sokszor ki is kötök valahol, egy-egy rövidebb időre.
szöveg Régeni János
emtévé
