Néha, magam sem tudom mit akarok.
Csak térdem átkarolva mélyedek a gondolatba.
Vajon átugrott-e életem, tavaszt kihagyva,
télből, nyárba.
Leutánozva a természetet.
Most ez oly gyakori.
Gyanítom sírnék, ha hiányozna valami.
De nem gördül könny.
Fájni sem fáj semmi.
Furcsán szemlélem mások feszülését,
nem tudom követni.
Hogy tökéletes lennék, vagy elfogult, magamról nem tudom megítélni.
De békés, ez biztos.
A volt viharok simán folynak a múltban.
A hibák maradtak, félretett emlékként sorakozó kidolgozott tételek.
Talán megtanultam a türelmet.
Gyanítom ezt a feladatot kaptam,
mikor életet választhattam.
Néha félek is, csak úgy, az ismeretlentől. Nehezen engedem hogy kézen fogjon a bizonytalan.
A sors kérdés nélkül állítja elém.
Akkor legyen, engedem.
Majd szelidűl, majd biztosan tartja bizonytalan kezem.
De minden nap kezdetén,
belenézek a tükörbe…
Csendesen szólok.
Én szeretem magam,
és nem akarom
hogy mindenféle rám kényszerített álszerénység miatt,
a világnak ezt ne valljam be.
szöveg Bélay Krisztina
kép Pataki Takács Edit
emtévé
