A patak halk csilingelését csak a fel-felzendülő alkonyati rigófütty nyomta el néha. Lágyan fodrozódott a víz az esti fényben, majd szétterült a kövek között, és egészen elsimult. Ám egyszer csak riadt hullámok indultak sebesen a part felé. Nekiszaladtak a szikláknak, majd lassan lecsillapodtak, s a tükörben ismét kirajzolódott a patak fölé tornyosuló égerek koronája. Alig telt el néhány másodperc, s az apró hullámok újabb rohamot indítottak, tökéletes köröket formázva, majd belesimultak a tükörbe és újra csend lett. Kisvártatva megint megrezzent a víz. Tititi-tátátá-tititi. Három rövid, három hosszú, megint három rövid, aztán csend. A ritmikus fodrozódásra egyre több árgus szem figyelt fel. Dülledt, kerek szemek a mélyből, és kíváncsi, sárga tekintetek a bokrok közül. Mind azt lesték, honnan jönnek a jelek. A hullámok origójában pedig ott verdesett egy aprócska, törékeny test. Egy szárnyaszegett tündér, két világ határán, bebörtönözve. Lám, milyen ironikus a sors: a közeg, amely hosszú-hosszú időn át az otthont és életet jelentette számára, most rabul ejtette, hogy elhozza a lassú halált. De az apró lény rendületlenül küzdött, s eközben akarva-akaratlanul jeleket küldött. Félreérthetetlen jeleket. Jól tudta a rigó és a cselle, hogy eljött a vacsora ideje. Ám valami mégis másként értelmezte a rezgés titkos kódját. Tititi-tátátá-tititi. S mielőtt megsurrant volna szárny vagy uszony, egy másik végtag már célba ért. Öt ujj fonódott a tündér köré, alámerült egy tenyér, s a kéz óvatosan kiemelte a törékeny testet, majd egy levélre fektette…
Vannak jelek, amiket észre sem veszünk, másokat a saját nyelvünkre fordítunk. De a legtöbbet sosem értjük meg igazán. Legtöbbször embertársainkat sem értjük, néha még akkor sem, ha egy nyelvet beszélünk. Az állatokat pedig még kevésbé. Ahogy ők is csak a legegyértelműbb jelzéseinket képesek értelmezni, a kérész például talán csak annyit, ha felé suhintunk, hogy elhessegessük. Mit sem jelent számukra a hang, pláne a beszéd, én azért mégis odasúgtam neki:
– Használd ki jól ezt a pár napot, ami még adatott!
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
