Lágyan csípte végig arcom a hajnali derengés
Ébredj – súgta
Nem szabad hogy rózsákról szőtt álmaidból
örökre körbe fogjanak a tüskék
Húzd a csizmád, menj ki a hóba, vakítson szembe a való
Törje ketté a jég ökölbe dermedt kezed
Használd arra amire való
Annyira fázz, hogy vágyd a kandalló tüzét
Keresd a mában
Nem vitte el a messzeség
Csak apró gallyakból rakott rá fészket
Kicsiny lakot, a tűz ropogásában
Oda vár minden
Hogy lassan emésszen
A jövődben gomolygó biborvörös életed
emtévé
