Foltosszárnyjegyű rablószitakötő hím
Így ébredt a péntek a Holt-Tisza mellett, Tőserdőnél.
Szél se rezzen, a levegő még nehéz – bár terhe egy részét már letette a mezőre -, mind a fátyolként szétterülő párától, mind pedig a holtágban bomlásnak indult növények és az iszap fojtogató szagától.
Odébb fehér paplanként üli meg a köd a tájat, a távolban csupán egy-egy magányos fa sziluettje bontakozik ki, egyedül az alacsonyan szálló gémek surrogó szárnyai kavarják meg rét és a nádas fölött tespedő dermedt mozdulatlanságot.
Néma csend honol a holtág mellett, nem szólnak már a levelibékák, hallgat a kecskebékák kórusa, a rovarok még az igazak álmát alusszák, csak az elhaladó szürke gémek egyre távolodó rikoltásai törnek utat a tompaságban.
Az ég alja percről percre más arcát mutatja, akár a szivárvány. Kékes színei lilába folynak, majd helyt adnak a vörösen izzó korong skarlát sugarainak, melyek felizzítják és átszínezik a ködöt bíborra, narancsra, s végül az ezüst rét aranyra vált.
Csak álltunk ott szótlanul, ketten, Timi és én, s némán néztük, ahogy a Nap édes, melengető csókjaival ébreszt minden fűszálat, minden fűszálon lakó tündért, akik a langyos sugarakból erőt merítve egyre-másra rázkódtak meg, hogy lelökjék magukról az éj hűvös könnyeit, s újra szárnyra kapjanak… minden egyes reggel… amíg csak lehet…
Amíg nem kopogtat az ősz.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
