A langyos tavaszi szellő – légyen bármilyen kellemes -, halvány szmogpamacsokat tuszkolt az orromba, feledtetve velem elparázslott cigarettám kesernyés illatát.
Nem baj – futott át rajtam, a minden mindegy érzés.
Ezt a nemszeretem helyzetet, csak a forgalomban torlódó autók, idáig hallható nyomasztó dübörgése tette még elviselhetetlenebbé.
Kintről a nagyváros összes negatív impulzusa, bent a nyitásra készülő étterem felfordult, hektikus hangulata borzolta, az amúgy sem túl sima, mondhatni rongyosra tépkedett idegrendszeremet.
Ha nyugodt, csöndesen magányos helyre kívánkoztam, a hűtőkamra és a vécé létezése nyújtott csak gyenge vigaszt.
De ez is csak annyira, mint csikorgós, hideg téli éjszakán, a rég elmúlt nyár fakult fotói.
Tudom, hogy létezett egyszer ez a nyár, és annak minden melege, de ha lábamat nem a kályha langyos peremén nyugtatom, mezítelen lábujjaim ökölbe szorulnak az áradó hidegben.
Állok és magam elé meredve a semmit bámulom.
A Nap, bár kedvesen mosolyog le rám, gyengécske sugaraival végig simítva, oly fátyolosan bátortalan volt még a melege, hogy önmagán szégyenkezve egy kósza felhő mögé bújt bánatában.
Keserves hangosan szakadt ki belőlem a lélekzet.
Nyugalom!
Nyugalom, nem ez a való élet.
Nem, ez nem az.
Ez valami hamis, eltorzult világ, ami embertelenül érzéketlenné teszi a benne élőket. És figyelmetlenné. E miatt nem veszik észre maguk körül a szépet.
Pedig ha a szépre érzéketlenné válunk, nem tudunk majd örülni, és szeretni sem. Ez megöli a lelket, és élőhalottá változtatja mindazokat, akik figyelmetlenek.
Percek és napok rohannak el mellettünk úgy, hogy észre sem vesszük, örömtelenek vagyunk.
És milyen hosszú tud lenni ez az idő! A percek hetekké, a napok hónapokká válnak észrevétlen, miközben létezik egy másik, sokkalta élhetőbb lét.
A könnyű tavaszi szél – szmog ide, szmog oda – messzire repíti a gondolataimat. Oda, ahol még lát, szeret és érez az ember.
Oda, hol a kincs, a csoda, nem az üzletek kirakatából, vagy az óriás plakátokról köszön az emberre, hanem elszórtan jelenik meg körülöttünk minden hivalkodás nélkül.
Hosszú, lassan elnyúló percek óta, üldögéltem már az ébredező, harsányzöld fűben. Egy bogár, nehéz, küzdelmes életét követtem nyomon, ahogy a zsombékról az agyagos út felé próbál utat törni magának a fűszálak között. A Nap, csak egy fertály órával ezelőtt bukott át, vöröslő korongként az Agár-tető felett, fűszeres illatot repítve magával, hogy felszárítsa a harmatot, és átmelegítse a rétet, meg persze az én dermedt testemet is.
Lassan telt az idő, mégis sok minden történt az elmúlt percekben. Megszámlálhatatlanul sok.
Lássuk csak, próbálom rendszerezni magamban – mintha el kellett volna számolnom bárkinek is azzal, hogy mivel múlattam, azt a kevéske időt, amióta a réten üldögéltem.
Na. Például ott volt a Medve, a foltos juhászkutya. Tőlem alig pár méterre nyújtózott el a nyájat figyelve. Lustán, úgy hogy félig nyitott szemrésén keresztül azért még lássa a domboldalban szétszéledt nyájat.
Perceken keresztül figyeltem, hogy bolhászkodik, csendesen morogva magában, a bolhák száma, és vedlő bundája nagysága miatt. Fekete-fehér szőrére a reggel apró fényjátékokat festett, új színeket és megfejthetetlen formákat. amelyek gyors egymásutánban jelentek meg, és tűntek el a fényes szőrszálak kavalkádjában. Oly szép, és nyugodt volt minden megjelenő kép, hogy hosszú percekig csodáltam a képzeletem keltette alakzatokat.
Elunva a fénymozit, tekintetem a kicsit arrébb álló öreg nyírfára siklott.
Fenségesen állt a reggeli fényben. Büszkén, és fennen hirdetve, a távolban elterülő erdőnek, hogy hahó, itt vagyok, túléltem ezt a hosszú, hideg telet is. Ágait kényeskedve nyújtogatta a napkorong felé, hogy rügyei minél több fényhez jussanak.
Szinte láttam, ahogy a földbe kapaszkodó gyökerei elemi erővel szívják a nemrég lehullott esőből megmaradt kevéske vizet, hogy a törzsén, és ágain keresztül, a duzzadó rügyekbe pumpálja. Láttam a levelek lassú, csendes növekedését. Hallottam sóhajtását, és mindazt, ami életre kelt benne, a tavasz megérkeztével.
És láttam a mezőt. Magányosan szédelgő méhek ébredeztek a zárt bimbóval vajúdó vadvirágok között, diszkrét zümmögéssel, még dermedten a tél fagyos emlékétől.
Az idő, bár haladt, mégis lassulni látszott a városi élethez képest.
Itt, ebben a természetes világban, mintha az órák és percek, és azok időbelisége is megváltozott volna.
Volt időm rácsodálkozni, észrevenni és együtt élni mindazzal, ami körülvett.
Az illatok, a színek, a képek, új, szebb és sokkal teltebb értelmet nyertek.
Tekintetem szeretettel járattam végig az ismert vidéken, és minden hétköznapi csodáján.
Ez az igazi való, amit, és ahol szeretni tudunk.
Ez a szeretet nem érzelem, nem érzelgés, nem kivételes állapot, és nem is szentség.
Ez a szeretet, a létezés eredeti, normális állapota.
Ez a szeretet minden létezés, természetes alapállása. Ebből és innen indul ki minden, és mi oly méltatlanul hagytuk el, akár a vásott kisgyerek a tízóraiját, ami éltetné a hosszú, unalmas délelőtt alatt.
Elhagytuk, és a nyüzsgő, értelmetlenül felbolydult, szeretet nélküli városra gondolva, nem tudom, hogy vissza tudunk e találni valaha hozzá.
Hisz a természet és a benne lapuló szeretetteli szépség, egyek, keletkezésük óta.
Itt, a nyugodt, reggeli domboldalon, ahol kevés ember fordul meg, még vissza lehet lassulni.
Visszalassulni, és észrevenni az élet, a természet legkisebb csodáit, hogy szeretet járja át minden sejtünket, gondolatunkat.
A rohanás csak arra jó, hogy a hiányérzeteket műanyaggal töltse ki, hamis illúziókat ébresztve bennünk.
Bárhonnét indultam, bárhol születtem, tudom, hogy ide tartozom.
Ide, ahol még a légy is szép.
Ide, ahol a szarvas darabos ürüléke nem haszontalan piszok, hanem éltető erő, mely táplálja más élőlényeket, a természetet.
Ide, ahol nincs fölösleges nyüzsgés. Ahol a természet, még a maga, teljesen komótos léptékével él, és ebben az Isteni ütemben oldja meg minden felmerülő dolgát.
Ide tartozom, minden érzésemmel és idegszálammal.
Össze vagyok kötve az engem körülölelő természettel
Úgy, ahogy a közelemben álló nyírfa gyökerei ölelik a sziklákkal tarkított földet makacsul.
Leléptem a nyüzsgő város kínálta pályájáról, és versenyzőből néző lettem. De nem azé a versenyé, amely a pályán zajlik.
Untat már a versenyhistória, a sikerért való élethalálharc, mindennap megújuló, egészségtelen stresszel fölpörgetett monotonitás.
Itt, a még érintetlenül szép természetben, találtam magamnak különb élni, gondolkozni, és néznivalót.
Jobb itt nekem.
A zsombékos, ahol eddig feküdtem, zsibbadással felelt sajgó tagjaimnak, így odébb gurulva észrevettem a nemrég megfigyelt bogarat. Időközben az agyagos gyalogút felé vette az irányt. Léptei egyenletesek és nyugodtak voltak, mint ő maga, és én halvány mosollyal konstatáltam, hogy épségben elérte.
A nyüzsgő, felbolydult városi zaj olyan elemi erővel ütötte át emlékeim képeit, ahogy a közelben dolgozó buldózer, a járda betonrétegét.
Fájt minden külső zaj. Személyem elleni atrocitásként kalapált a lelkem képzeletbeli járdáján, feltörve mindazt, ami az embert, emberré teheti.
Keserű nyál gyűlt össze a számban, és amíg megpróbáltam lenyelni, csak az vigasztalt, hogy már oly közel az, amire vágyok, hogy csak a kezemet kell kinyújtanom érte.
Még egy kemény, de utolsó tánc…
Nehéz szívvel indultam vissza, az épülő étterem, bábeli forgatagába.
szöveg Régeni János
kép Pataki Takács Edit
emtévé
