Teneri vízért ment a patakhoz. Ahogy végig sétált a jurták között, mindenki mosolyogva fordult utána. Olyan volt fonott hajával, szépen hímezett, libegő ruhájában, táncoló járásával, mintha nem is egy pusztai leány, hanem maga a tavasz jött volna közéjük. Nem tudhatni, hogy az Örök Ég urai súgtak-e valamit anyjának, vagy ők formálták ilyenné örömükben a leányt, de valóban pont olyan volt, mint a télzavaró virág, miről nevét kapta.
A víz nem volt messze, így a jurták körül dolgozók végig hallották halk énekét. A dal, semmiről nem szólt ugyan, mégis annyira odaillett a napfényes reggelre, hogy ki hallotta magában vele énekelt.
Aztán egyszer elhallgatott. Többen arra fordultak, de Teneri már jött is lassan, nevetve, ölében hozott valamit. Mikor beért a táborba, mutatta mindenkinek mit talált. Egy elhagyott kis antilop gida volt.
– Juhtejen fölnevelem. – mondta a lány, és a legények, kik hallották, már mind azon gondolkodott, hogy építsen biztos nyéket neki, hová a róka nem tud betörni. Persze mind éppen ráért erre, így sok munka maradt el, mitől sok feddést kapnak majd otthon. De hát az a leány!
Teneri apja jeles ember volt, jurtájuk ott állt a nemzetségfő, Csorbán jurtája mellett. Üldü, Csorbán párja mosolyogva nézte, amint vagy tíz legényke szorgoskodik egy kerítésen, rá-rá sandítva az odébb ácsorgó leányra. Persze a legények között volt az ő nagyobbik fia is. Az asszony egy süveget hímzett. Mellette kisebbik fia nézte, ahogy a még mindig bicegős Kajdum íves késével farigcsál egy fadarabot, ami szépen kezdett ló formájúvá válni. A besenyő fiú, nem sokat volt a korabeli jenak társaival, részint mert szégyellte bicegését, részint mert nem nagyon értette még szavukat. Egyszer csak Teneri odaperdült melléjük, és mutatta a gidát.
– Látod Üldü anya mit találtam?
Az asszony megsimogatta a rémült kis jószágot, majd a sürgő fiúk felé intett fejével.
– Jobb helye lesz, mint nekünk. – kicsit kacagott, majd évődve folytatta – Szolgálója, már több van.
A lány elpirult, kicsit lehajtotta fejét és mintha ringatná a gidát, táncikált. Aztán zavarában Kajdum elé guggolt, mutatva neki a kis jószágot.
– Ismered?
A fiú, alig nézett az állatra, a leányra meg sehogy sem, szinte csak súgta.
– Kindzsik.
A leány értette, hiszen volt besenyő lovászuk.
– Az enyém. – mondta, fejét bájosan félrehajtva, mire az felhúzta a vállát, és már hangosabban válaszolt.
– Sokat ettem már én is.
Teneri felsikkantott, és elfutott haza. Üldü lenézett a fekete legénykére, kicsit csóválta a fejét.
– Hát, neked sem lesz sok szalag a lovad sörényében. De talán jobb is ez így.
A gida, párnap múlva, már úgy élt, mint egy nagyúr. A helye mindig takarosabb lett. Már fedele is volt a Nap, vagy eső ellen, mindig volt egy két öl friss zöld fű előtte, de még csak kecskét sem kellett fejnie Tenerinek, annyi tejet hoztak a legénykék.
Az egyik juhásztól meg kapott egy vörös-fekete kiskutyát, hogy a gida ne legyen egyedül. És valóban, a két kölyök hamar összebarátkozott, kicsiket játszottak is, és éjjel mindig összebújva melengették egymást.
Nyár elejére mindketten, olyan félanyányira nőttek. A gida már szépen futott, a kutya még ügyetlen volt, de már ugatott, ha vészt látott.
Egy nap Teneri sétálni indult velük. Nagyon szerette nézni, ahogy futnak együtt, ugrálva, néha hemperegve a fűben. Persze nem voltak egyedül, egy sereg fiú követte őket, mint vigyázó csapat. Legalábbis magukban nagyon bátor harcosnak gondolták magukat. Hogy a vész nem akart jönni, az nem nagyon zavarta őket.
A leány a két neveltjével a patakhoz fordult. Meleg volt, inni kellett. Itt aztán a fiúk álma való lett, mert jött a vész. A gida megállt egy kis földtúrás előtt és beleszagolt egy lyukba. Aztán ugrott egy nagyot és futni kezdett. Teneri megijedt, előbb nem értette mi űzhette el az gazelláját, de ahogy az alacsonyabb fűbe ért, meglátta az üldözőt. Egy zöndör volt.
A tarka, csíkos-foltos kis görény, leginkább pockokat, madárfiókát, meg gyíkokat fogdos. Tán a fészkét, vagy kölykeit védi, hogy így nekimegy egy ekkora jószágnak. De hiába volt olyan kicsi, csak űzte a szegényt, az meg futott, ahogy tudott. Szerencsére nem a világnak, hanem körbe-körbe. A messzebb álló legények még nem értettek a dolgot, azt hitték játék. De milyen szerencse, hogy a gidának volt barátja. A kutya, mikor észrevette a tarka állatot, azonmód utána eredt. Nem tudni játéknak vette-e ő is a dolgot, vagy vadászatnak, de mindegy volt. Mert, ahogy a zöndör meghallotta az ugatását, menten nekifordult.
Na, most jóval kezd, gondolta Teneri. A kutya rendesen el is kapta a foltost, majd hangos vinnyogással eldobta és sírva rohant neki a pataknak. Messze volt, de a lány odáig érezte az irdatlan bűzt, ami a kis rablót mindentől megvédte.
De nem volt ideje a kutyát sajnálni, mert a zöndör tovább folytatta a gida abajgatását. Akkorra már a legénykék is ott voltak. És indultak volna segíteni, ha a szag nem tartja vissza őket. Így inkább csak messzebbről futottak a síró gida után, s mikor néha a görényke feléjük fordult, hamar megugrottak.
Ki tudja meddig tartott volna a hajsza. A leány sírva nézte az űzést, a fiúk térdüket fogva lihegtek, a gida már botladozott, a zöndör meg nagy büszkén két lábra állt egy túráson és hangosan kiáltozott. Akkor egy halk suhanást hallottak, majd egy puffanást. A tarka görényt, egy rövidke, faragott bot ütötte meg, mitől elterült a földön. Egy darabig feküdt, majd farkát furán tartva, besomfordált egy lyukba.
A leány, a legények, de még a gida is egyszerre fordult meg. Mögöttük Kajdum állt. Nem látszott rajta sem büszkeség, sem öröm. Odament, felvette a botot, alaposan megtörülte a fűben, és szó nélkül elment. Teneri csodálattal, a fiúk irigységgel nézték, s már majdnem eltűnt a domb mögött, mikor észrevették, hogy már nem biceg.
Elmúlt a nyár, eljött az ősz. A férfiak vadásztak, télre húst meg szőrmét, az asszonyok gombát, meg ízes bogyókat gyűjtöttek. A tábor csendes volt. Ám nemcsak ők vadásztak, mások is szerettek felhízni a hidegre. Egy sakál család űzött egy antilopcsordát. Már régen hajthatták őket, mert azok fáradtak, óvatlanok voltak. Így rohantak be a táborba, vesztükre a nyitott nagy nyékbe, miben a juhok alszanak. Most üres volt. Ahogy futottak, egy sátor mellől melléjük vágódott valaki. Teneri gidája, ki már felnőtt. A szagok felébresztették vérét és azt is érezte menekülni kell. De a sakálok a sátrak közé nem mertek bejönni, lassan elsomfordáltak. Ám ezzel a csorda nem járt jól. Ha ezek el is mentek, kaptak új hajtókat.
A tábori kutyák ősi vadászó ösztöne azonmód falkába csapta őket, ahogy meglátták a vadakat. Mint eleik, a farkasok, utánuk. Aki otthon volt, mind kijött a riadalomra, nézték mi történik. Az elkerített részen vad hajtás volt, az antilopok hatalmasakat ugrottak a kutyák fogai elől, majd egy szerencsés nekifutás után, ahol a kerítés a legalacsonyabb volt, átröppentek felette és neki a pusztának. Csak egy szerencsétlen maradt bent, ki nem tudott ekkorát ugrani. Mert nem szokta. Teneri neveltje volt. A kutyák rajta voltak és hamar széttépték. A lármára előjött Üldü is, és éppen láthatta, amint a többivel, a leány kutyája is marja, tépi egykori barátját. Elhajtották a véres ebeket. Üldü szétnézett, ott van-e a leány. Szerencsére nem volt. Lemutatott a tépett tetemre.
– Ezt vigyétek el, ássátok el mélyen. A kutyát meg kösse meg valaki! – majd, már mentében szólt vissza – A leánynak el ne mondjátok. Elég neki hogy elveszti egy neveltjét. Ne tudja, hogy a másik marta le.
Így Tenerinek azt mondták, a gida elment a többiekkel. De Üldü sosem tudta kiverni fejéből, amit látott. Attól fogva fakóbb lett a nevetése, bánatosabb a mosolya.
Elszállt pár év. A fiúkból derék ifjak lettek, a leányból szép, karcsú nő. Az ilyen szépségnek híre megy. Még a vén Vartas is utazott egy fél napot, hogy lássa, és ahogy bámulta, a lány apja már félni kezdett, hogy az felkínálja minden vagyonát, csak vihesse. De a mögötte ülő párja, még időben vesén rúghatta Vartas apót, aki aztán szomorkásan lovagolt haza vele.
Mindenki tudni vélte, hogy Tenerit Gerének szánták, és ez rendben is volt. A legszebb asszony a vezér fiához illik. De aki látott, az bizony azt is láthatta, hogy ha a leány megbotlott, csak úgy volt, hogy mindig Kajdum karját kapta el, s ha vizet vittek a legényeknek, mindig a besenyő kapta az elsőt. Hát hogyne látta volna ezt Üldü is.
– Haj te lány! Csak valami bolondot ne tegyél!
De ezt csak magában gondolta, kimondani nem merte. De pár leányt rávett, kérdezze ki Tenerit a dologról. Ám az csak azt felelte.
– Gere lesz a párom, ha akarja.
És persze látta a dolgot Gere is. Fájt is a szíve, de ő sem szólt, mert szerette a két másikat, nem akarta bántani őket.
Egyszer, egy este a kinti tűz mellett beszélgettek. Az ifjak tréfálkoztak, énekeltek, kitalálósat játszottak. Kajdum nem nagyon szólt bele, egy csontot farigcsált. A tűz lankadni kezdett, mire valaki egy nagyobb ágat dobott rá. A parázsból egy nagy tüzes pernye szállt ki, egyenest Teneri hajába. Kajdum egy csapással lehajtotta, majd szinte durván szól a lánynak.
– Vigyázz te!
De bármi kemény volt a szó, a lány bámuló szeme csak ottmaradt a legény arcán. Gere szíve megsajdult. Maga elé meredve el is döntötte, elrendezi a dolgot Kajdummal.
De nem úgy lett, ahogy elgondolta. A sátorban ült, magába mérgedve, mikor bejött a besenyő és kiintette. Szótlan mentek a tábortól messzebb, ott Kajdum szembefordult vele. Gere úgy vélte most megküzdenek, de a másik előhúzott hátulról az övéből valamit, és felé nyújtotta. Gere ámulva nézte a szépen faragott csont kést. Hát ezen munkált annyit barátja. Az odaadta neki és azt mondta.
– Nálunk az a szokás, csontkést adunk annak, ki a barátunk. Egy életre. Amíg nálad van, a testvérem vagy, ha úgy akarod veled is temetik.
Gere hirtelen szólni sem tudott.
Nézte a kést, majd a másik arcát, ki most mosolygott, ami bizony nem volt gyakran. Annyi minden zavargott fejében, hogy csak annyit tudott kérdeni.
– Hát nem veszed el tőlem azt a leányt?
A besenyő meghökkent, majd ujjával megütötte Gere homlokát.
– Előbb vágnám el azzal a csonttal a nyakam, mint hogy megszúrjam a te ujjadat vele.
Aztán eljött a nap, mikor Csorbán és párja, elhívta a leány szüleit vadászatra. Sólyommal csapatni le nyulat, vadmadarat. De mindenki tudta, milyen prédára mennek. Nem is esett ott sok halál, s mire végül hazaértek, szépen megbeszélték, hogy a két gyermekük, a tél közepén a Nagy Tűz ünnepén egy pár lesz.
Csak kevesen látják a sorsot előre, s ha látják is, tenni nem tudnak ellene. Hiába várod, hogy holnap szép napod legyen, lehet, reggel majd havas vihar rázza sátradat.
Ősz végén Gere sápadni kezdett. Anyja gyógyította, majd elhívta a javas embert, végül Bekerét is a táltos asszonyt. Az úgy vélte, valami gonosz féreg rághatja a máját, azért gyengül a legény. Adott ugyan neki gyógyító füvekből teát, megkente nehézszagú vajakkal, de nem használt. Ahogy a Hold fogyott, elfogyott Gere ereje is. Egy csöndes, hideg éjjel, Üldü zokogásáról mindenki tudhatta, meghalt a fia.
Gyászolták erősen, de Csorbánnak nem sok ideje volt a gyászra. A megyeriek ura úgy döntött, tavasszal hadba mennek. Sokat eljárt vezéri gyűlésre, meg hadait rendezni. Egy nap, mikor nála volt a gyűlés – min Etege, a gyarmatiak ifjú vezére is ott volt – behívatta Kajdumot.
Az ifjú besenyő megállt előttük, végignézett rajtuk. Nem úgy állt ott, mintha urai előtt állna. Etegének tetszett a tartása. Csorbán mutatta, hogy üljön le. Az nem keresett helyet, ahol állt, le is ült.
– Azért hívtunk, mert nagy szándékunk van veled – kezdte nevelő apja. – Kabán fia Kajdum. Kiadjuk néked népedet. Te leszel itt a fekete besenyők fője.
Kajdum csak bólintott. Csorbán folytatta.
– Helyet kaptok a jenakok és a gyarmatiak között. Velünk jöttök a hadba, hol Etege úr lesz a hadfőd.
A besenyő ránézett az ifjú vezérre, és ültében meghajolt felé. Az kicsit biccentett, majd megveregette maga mellett a vastag teveszőrt.
– Ülj mellém. Holnap velem jössz, hozod itteni véreid is. Meglátjuk mit értek.
Este Üldü fel s alá mászkált a jurtában. Majd megállt párja előtt mérgesen.
– Odaadnád neki, mi a fiadat illeti? Ez az egy maradt utánad. Ha elmész, ő lesz a nemzetség feje. Ne vedd el az erejét.
De Csorbán nyugtatta.
– Dehogy venném el! – megölelte párját. – Inkább úgy intézem, hogy megmaradjon neki.
Hát Kajdum vezér lett. A fekete besenyők jöttek hozzá, egyre nőtt serege. Hozta őket Kabán neve, meg az, hogy láthatták, mire mentek a fehér besenyők Ügyek és Dzsarmat mellett. Hiszen a megyeri nagy tábort, s magát a törzs fejét, már besenyő had védi. Tomaj meg a gyarmati tábor portyázó vezére.
A sereg hamar összerázódott, hisz harcolt már szinte mind, ki nem, tanult a többitől. Kajdum keményen fogta őket, de szerették, mert ismerte szokásaik, tréfáik, és őseik igazsága szerint intézte a vitákat.
Eljött a tél közepe, a Nagy Tűz ünnepe. A nemzettségek összegyűltek a pusztán, egy hevenyészett táborban és hatalmas tüzek mellett mulattak, merengtek, vagy vad hadi játékokat játszottak.
A vezérek sátrában Csorbán figyelte Kajdumot, akinek Teneri bevitt egy véresen pirított juhmájat, ami mellett kicsit beszélgettek. Majd a leány, némi zavart toporgás után kiment. Odament a besenyőhöz, átkarolta vállát és félrehúzta.
– Tudod fiam, hogy ha kérnéd neked adnák azt az leányt?
Kajdum levette kucsmáját, kezében forgatta, úgy mondta.
– Te neveltél föl, te voltál apám, halott apám után. Te adtad ezt az új életem is – mutatott körbe. – Azért mondd meg nekem, igaz szívedre. Ha enyém lenne, mit tehetnék vele? Mert most én csak kettőt tudok. Vagy elviszem innen, vagy itt hagyom. Melyiket élné túl? Vagy melyiket tehetném tisztesen?
Mikor a hó olvadozni kezdett és a seregek elindultak a megyeri nagytáborhoz olvasásra, Kajdum vezér eljött, hogy Csorbánnal együtt menjenek. Még egyszer szétnézett a táboron hol felnőtt, majd lassan felszállt a lovára. Akkor Üldü szaladt ki sátorból.
– Fiam! Várj!
Kajdum megfordította lovát. Az asszony odament és egy sárga-zöld szalagot font a ló sörényébe. Majd megcsókolta a besenyő kezét, és könnyeivel küszködve mondta.
– Így illik ez egy vezér fiának. – Aztán visszafutott a sátorba, hol még sokáig sírtak összebújva Tenerivel, aki a legszebb leány volt a nagy pusztán.
szöveg Somlai Tibor
kép Elena Shumilova
emtévé