A világháló, mint egy virtuális Camino, úgy fut a lábam alatt, hogy kapkodnom kell a levegőt, akár, ha hegynek felfelé szaporáznám a lépteimet.
Reklám, hírek, szépségápolás, társkereső, gyógyszerhirdetés, önmegvalósítás, és sok más elváráshalmaz, mely azt próbálja tűpontosan meghatározni, hogy mit kell tennem, ennem, szednem, szívnom, tolnom, hogyan kell viselkednem, pártválasztanom, vagy öltözködnöm, és persze kinéznem ahhoz, hogy imponálni, megfelelni, beilleszkedni tudjak, ebbe a végkori őrületbe.
Mint jó Rejtő rajongó, azt persze tudom, hogy a bőrkamásli mellé, aranycsatos övvel összefogott flanelkabát az elfogadott – és persze ildomos -, amihez illik a fehér tányérsapka az egymás felé fordított srófhúzóval, ami valami olyasmit jelent, hogy pénzben nincs barátság.
Nem ezt jelenti, de majd megpróbálom felidézni.
Teljes világirodalmi műveltségemet az operák világából szereztem Apai ágon, már kora gyermekkoromban.
Leginkább, a Lohengrin hattyúlovagjának története ihletett meg, ahol a főszereplő, férfiúi, csalfaságból következően, bánatában ingatag lett – mint az asszonyok és a különleges kövek-, majd hattyúvá vált, és a végén mindenki énekelt.
Tudom azt is, hogy sokat kell adni, az udvari etikettre.
Nem vagyok hiú ember, pedig nagyon hasonlítok, főleg szépségemben, és szerénységemben, a nevezetes Fülig vagy Nyakig Jimmyhez, Elekhez (nemkívántrésztörlendő), de azzal tisztában vagyok, hogy úgy, ahogy én látom a világot, nehezen tudnék beilleszkedni a most divatos udvari etikett, írott, és íratlan szabályai közé.
Maximum, a társadalmi helyzetemhez sokkal inkább illő, a Kocsma a két kedves halottmosóhoz címzett, zenés, táncos műintézetbe, ahol az úri közönség, délutánonként, ötórai tea helyett kedvesen bicskázik egy keveset, de persze abban a nyugodt tudatban, hogy semmi baj nem történhet, hiszen ott már orvost is öltek.
De térjünk vissza az újfajta udvari etiketthez, ahol a társas párkapcsolatokat, már nem a természet, esetlen, de egyszerű szabályai szerint, életszerűen létesítjük, az ötórai gabonapálinka mellett, hanem virtuális formában.
Úgy ahogy egy trendi szupermarkettben, mondjuk, babkonzervet vásárolunk meg – vakon.
Fénykép a konzerv oldalán, ami által elképzelésünk lehet, (amúgy ez csak hiú ábránd), hogy milyen a kinézete, magának a terméknek.
Persze, ez a legtöbbször nem stimmel, de lépjünk tovább, újkori Sztrovacsekként.
Szóval, most jön a beltartalom. Tartalmaz, egy csipetnyi megértést természetesen, nagyfokú toleranciát, csupa jó és nemes, újkori tulajdonságot, intelligenciát. Lelkit, érzelmit, és természetesen szellemit, de nem tartalmaz semmi művi, műanyag érzést és rossz, elitélhető tulajdonságot.
Csak olyan jellemzőkkel, és tulajdonsággal bír persze, ami nekem megfelelő, és pont olyan, amilyent a csillagjósom és vagy terapeutám, avagy coachom, kártyajósom, éppen tegnap írt fel, lelki bántalmaim kiegyensúlyozására.
Butty.
Oszt kezdő párkeresőként hazaviszem, telepítem a szoftveremre, vagy hardveremre (anemkívántrészittistörlendő), és már csak a kékhalált figyelem, virtuálisan életszerű monitoromon, újkori Wágnerúrként.
Bár ő, nem a kékhalált, csak a búzakék szakállát láthatta meg, egy rettenetes pofon után, de abba sem sérült maradandóan.
És csodálkozva álldogálok romos életem felett, hogy vajon mit rontottam el ismét.
Butty.
Lelki füleimmel, a Főorvosúr és a Rézgróf (név szerint, a Gyóntatók) hangját hallom, ahogy szelíd győzködéssel próbálják vallomásra bírni, a kezük között sínylődő áldozatukat.
„Tudod ez, amit te csinálsz magaddal, azt ismerem. Nagy fehér találmány, és linkségnek nevezik.”
Hát ilyenek ezek a babkonzervszerű, internetes, profil alapján létrejövő ismerkedések is.
A kép retusált, minimum, öt-tíz évvel ezelőtti.
A beltartalom, csupa méz, illékony virágillat, csupa szimpatikus/paraszimpatikus képződmény, és az egészet angyali lehelet lengi körbe, fanfárok hangjával.
Azután beüt a csoda.
Illetve ütni üt, csak nem úgy, és nem ott, és nem akkor, és nem a csoda.
Sajnos az élet, nem egy előre kiszámítható egzakt tudomány, amit megoldóképletekkel meg lehetne oldani. Arról az apróságról, már nem is beszélve, hogy van egy olyan komponens is, hogy érzelem.
Bizony az érzelem.
Nem összetévesztendő azzal, hogy az illető, a saját, és biztosan objektív, önleírása alapján, mennyire illeszkedik az életem megoldatlan számmisztikai feladatába, mint megoldóképlet.
Mert manapság, ezeken a fórumokon, az lehet a megfelelő partner, aki az addigi életembe, akár egy precízen legyártott, finommechanikai fogaskerék, beleillik, és idomul hozzá, megoldva, az általam megoldhatatlant.
Egzisztenciálisan, mind pénzügyileg, mind társadalmilag rendezett a külvilág felé, bár kissé skizoid hajlamú, enyhén nárcisztikus, egoista, és van benne egy csöppnyi karaktergyilkos hajlandóság, önmaga, és mások felé.
Minden rendben.
Jöhet!
Különben szupi, és pont illik hozzám.
Majd Ő, boldoggá tesz engem, ha már én magamtól képtelen vagyok rá.
Az érzéseket, összetévesztik, azzal, amit maguknak jónak vélnek, de persze ha későn is, rájönnek, hogy anélkül az érzelem nélkül, nem működik ez a történet. Később, miután csalódottságában az étel-élet kidobásra került, mert alkalmatlan a fogyasztásra, keserűen jegyzik meg, hogy már ez sem a régi, és ismét felhívják a megbízható kártyavetőt, újabb jóslásokért.
Szóval, hazavitték a konzervet és megfőzték, majd a Nagy Levin instrukciói alapján jártak el. „Kozmás egy élet volt ez kérem, de mindenki egye meg, amit magának odaégetett.”
Ja! Már emlékszem mit jelent, a keresztbe rakott két srófhúzó, a fehér tányérsapkán, piros alapon. Eb, aki az ételét (életét) meg nem oldja.
Don Fülig di James
szöveg Régeni János
emtévé
