Emlékeztek az “A Grincs” című filmre? Láttátok Dr. Seuss “Hogyan lopta el a Görcs a Karácsonyt” (How the Grinch stole Christmas) című meséjét, esetleg olvastátok a könyvet? A történet a Kikről szól, akik Kifalván élnek, akad közöttük kisebb és nagyobb, a parányi falucska pedig történetesen egy hópehelyben bújik meg. Egy törékeny, porszemnyi világ még annál is porszemnyibb lakóinak ünnepi készülődésébe nyerünk bepillantást, és ha azt gondolnánk, mindez csupán egy gyermeki lélek élénk fantáziának minden valós alapot nélkülöző kivetülése, itt az idő, hogy újragondoljuk a dolgot.
Hogy hogyan is jutott ez eszembe egy szürke novemberi délutánon? Mit lát az ember, ha az erdőt járja a szitáló ködben? Az ősz varázslatos csodáját: a vörösbe és aranyba borult fákat, a csendesen zizegő, szél szárnyán vitorlázó faleveleket és a végtelen, tarka szőnyeget, amely vastagon borítja be a talajt, amerre a szem ellát. Az egybefüggő takaró azonban milliárd és milliárd külön világ! Az erdő, de még a legkisebb fasor is egy önálló galaxis, a fák komplett csillagrendszerek, a köröttük heverő levelek pedig mind-mind bolygók, amelyeket egykor a központi csillag éltetett. Egyes bolygók lakatlanok, másokon azonban nyüzsög az élet. Néhány levél pedig kísértetiesen hasonlít dr. Suess hópelyhére! Rajtuk apró lények százai élik szemünk elől rejtett életüket, kicsik és nagyok együtt, egyensúlyban és harmóniában.
Felemeltem egy megfeketedett, felpöndörödött nyárfalevelet. Nem volt megkapóan szép vagy érdekes, amiért bárki lehajol, hogy hazavigye, aztán őszi dekorációt készítsen belőle. Egyszerű, megtépázott levélke volt, mely rég az enyészet útjára lépett, nekem mégis szebbnek látszott, mint akkor bármi a tájban. Mintha lakott bolygót, új civilizációt fedeztem volna fel az űr végtelen sötétjében! Parányi fürgetetvek szunnyadtak selyemből szőtt sátraik alatt, köztük még náluk is apróbb gömböcugrókák sertepertéltek. A finom hálókon megülő harmatcseppek pedig olyan ragyogást kölcsönöztek a zegzugos tájnak, mintha egy városka utcái borultak volna karácsonyi fénybe!
Ahogy az ember elvész ebben a csodában, kettős érzések bimbóznak ki lelkében.
Az egyik oldal varázslatos és felszabadító. A felfedezés, a megismerés, a találkozás, egy másik világ részévé válás beszippant és odaláncol. Átjár az öröm, s még a novemberi nyirkos homályon át is beragyog a fény.
Azonban a fény mellett mindig ott a sötétség. Bár a falevél-bolygók – amelyek között önfeledten gázolunk – egy jó része lakatlan, egy másik része azonban mesevilágokat rejt. Napról napra új világok kelnek életre. Néhányuk hetekig fennmarad, mások egy pillanat alatt foszlanak semmivé, ha rájuk hull egy esőcsepp, fellibbenti őket egy fuvallat, vagy elroppan egy ágacska lépteink alatt. Aki nem látta még ezt a világot, vagy ha látta is, nem érintette meg a csoda, az nem érzi azt, amit én.
Ahogy egyre többet ismerek meg a világból, egyre inkább átérzem, mennyi minden pusztul el általunk. A pusztítás egy része óhatatlan, természetes és elkerülhetetlen, de egyre nehezebb elfogadni ezt. Még ezt az apró szegmenst is.
Azt pedig végképp, ha egész élőhelyeket zúzunk porrá, fajok ezreit pusztítjuk ki. Akarva vagy akaratlanul, tudatosan vagy tudatlanul – nem számít. Legyen az egy hópehely meséje, egy levél, egy fa vagy egy erdő valósága, mind-mind szemléletes példa a világok törékenységére. Vannak világok, amiket fel sem foghatunk, amikre nem tudunk vigyázni. Ám legalább azért a világért, amelynek éppolyan apró részei vagyunk, mint a hópehelyben élő Kik vagy a levélen élő ugróvillások, felelősséggel tartozunk.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
