A hétvégén valami egészen varázslatos arcát mutatta a tőserdei Holt-Tisza. Hála az esőnek, megtelt vízzel az ártér, a vízinövények sorra dugták elő leveleiket a térdig érő tavacskákban, és elindultak felfelé az iszapból az apró békalencsék is. Zöldbe borultak az öreg tölgyek, bontogatják virágaikat a nyarak, a régi nádat lassan felváltja az új, s ahogy előbújt a nap, rovarok seregei keresték fel a virágzó pitypangokat és gyöngyikéket. A tavaszias melegben néha meg-megállt a levegő, s ekkor megtelt madárfüttyel az erdő, őket pedig csak a békák kórusa harsogta túl. Mélyen az ártér szívében néha felkacagtak a levelibékák, s amikor elcsendesültek, unkák ezreinek lágy huhogása kúszott be a fák közé.
Emlékszem, úgy tizenöt éve a kiskunsági szikeseken százával láttuk pihenni a levelibékákat a nádleveleken, de azóta sem voltam tanúja ennek a csodának. Évről évre alig egy-két kis smaragdlény pattant elém nyirkos nyári reggeleken, de az egykori tömegeknek nyoma sem volt. Ma azonban végre megtört a jég. A melengető nap előcsalta a kóristákat, óriási tömegekben napoztak a rekettyefüzek száraz ágain, az erdőben felnövekvő sáson, s már be-bemerészkedtek a tavacskákba, hogy felkészüljenek a közelgő párzásra.
A fotón: zöld levelibéka (Hyla arborea)
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
