Az öreg felébredt. Fáradtan, kissé reszketve nézte amint a napsugarak vékony szálai játszottak a kunyhóban szállingózó füsttel. Ennyire késő lenne? Már eloszlott a nyárvégi pára a láp fölül, felszáradt a hideg harmat, és a melegedő levegőben cikáztak a kései szitakötők, a fűzlevelek fonákjára zavarva a gyötrő szúnyognépséget.
Szégyellte magát. Valaha mindig látta kibújni a Napot a nádasból, mindig végigsimította a sima meleg víz hátát és sokba vette a reggeli hangokat. Most fáradt. Ránézett a tűz maradék parazsára. Az is a végét járta. Fölnézett a kunyhó oldalára aggatott szerszámaira, melyeket a dolog és az idő vékony fényesre koptatott.
Hej de régen készítette őket, s a kunyhót is. Akkor még araszos nád és gyékény fala volt a biztos otthon. Idővel ráhordott hínárt, száraz avart. Mára majd öles a fala, mégis néha fázik benne. Hisz a tüze is lobogott egykoron piros lánggal, füst nélkül. Ma az is csak nehezen gyullad és a szúnyog sem riad a nedves füsttől.
Megfáradt. Sok évet járt a réten, sok halat, madarat zsákmányolt, utakat vágott, ismerte a víz minden rezdülését. Már nem látja a kékes hegyeket a távolban, de még a vén fűz maradékán ülő sast is csak azért ismeri fel, mert megszokta. A halak sokszor kicsusszannak kérges markából, a vízimadarak hamar észreveszik.
Becsukta szemét és magára húzta a molyrágta irhát. Arcát az avas gyékény derékaljba temette és megpróbált emlékezni. A meleg nyári estékre, a forró napok után jóleső esőkre, a téli vérnyomokra a hóban, a víz illatára, az életre. Csendben elaludt.
A kunyhó vén volt. A rárakott teher súlya nyomta a szuvas tartófákat. De állt, még el nem jött a tél. Már nem jött bentről meleg, így a hó megállt rajta, majd egy erősebb szél megtörte. Beszakadt. Koporsója lett gazdájának. Eltemette tisztesen, mint ahogy szolgálta élve is.
Aztán a rétről eltűnt a víz, a nád, minden. Eltűnt az élet. Csak az álom maradt itt, s ha meleg nyári estéken tompa távoli hangok felébresztik néha, megsimítja az erre járó arcát.
kép Somlai Tibor
emtévé
