Lélekzet…
A legfontosabb szavunk.
Az életben maradás feltétele.
Talán meglepő, így “k”-val olvasni.
Főleg, ha azt tanultuk az iskolában, hogy “lég” a szótő.
Jó, de akkor miért nem “légzet” a szó?
Miért kell bele az “l” és az “e” betű?
Vagy nem is ez a szótő?
Lehet, hogy a “lélek” szavunk a szótő? Ez így jól hangzik, de akkor miért “g”-vel írjuk?
Aki olvasott már 1945. előtt meg-jelent könyvet, láthatta, hogy azokban lélekzetnek írják. A szereplők lélekzetet vesznek, lélekzenek, lélekzet után kapkodnak.
A második világháború után megváltozott politikai rendszer úgy érezte, nem egyeztethető össze a lélek fogalma, az ateista, materialista világképpel.
Gondolt, hát egy nagyot, és kicserélte a “k”-t “g”-re.
Egyetlen, jelentéktelen kis betű, és mégis mekkora változást okozott.
Egyetlen betű csere képes volt elhitetni velünk, hogy levegőt szívunk magunkba, lélek, Isteni energia helyett.
Elhitette, hogy levegőre szükségünk van az életben maradáshoz, lélekre viszont nincs.
Megpróbálták elterelni a figyelmünket a lelkünkről, hogy végül elfelejtsük a létezését. Mert, aki minden pillanatban lélekzetet vesz magához, az tisztában van azzal, hogy van lelke, és életben kell tartania.
De, aki beéri levegővel, az csak testét, földi porhüvelyét tartja életben, ami nagyon szomorú, tudva, hogy a Világmindenség nem korlátozódik erre a kis összesűrűsödött energia halmazra, amit anyagnak nevezünk.
részlet Pálfalvi Dorottya A MAGYAR NYELV KÓDJA című könyvéből
emtévé
