Ma reggel kissé átértékelődtek a dolgok, és viszonyom az állatvilághoz.
Először nem értettem, hogy kerül a liszt szétszórva a konyhai fiókba, még kevésbé azt, hogy ilyen mennyiségben, mire alaposabban felmérve a helyzetet, rá kellett jönnöm, itt kérem pusztítás történt.
Félig megrágott pudingporos zacskók tátongtak szanaszét, karamellás, rumos csokis, banános, és ó milyen fájó, de még a puncsos is, a vanilliás cukor közül csupán két zacskó volt “feltépve”, bezzeg apró lyukak virítiottak a chia magos zacskón, a sütőporon és a száraz élesztőn is.
Az egészséges zabpehely, a tavalyról megmaradt dzsemfixáló és a citromsav viszont megúszta,
Egerünk van, mondtam jelentőségteljesen a reggelihez készülődő Gazsinak, aki belenézve a fiókba csak ennyit mondott.
Aha, drogfüggő.
Kicsit később még hozzátette, milyen tobzódás lehetett a fiókban, meg hová is tűnhetett, ha most nincs ott, és elkezdte követni az apró pudingporos lábnyomokat az alsóbb szekrényekbe.
Betépve mindent összejárkált az a dög, az összes serpenyőt, és műanyag edényt, és hálával a jól tartásért apró, fekete csomagokkal jelezte, mennyire jól lakott.
Fél órámba telt a romeltakarítás, stratégiákat állítottam fel egerünk elkapására, végül egyedül maradva a konyhában – a fenti tételmondat szerint – átértékeltem a viszonyomat az állatvilághoz.
Ha harc, hát legyen harc, döntöttem, és felmenekültem az emeletre.
Most itt ülök, hallgatózom, vajon merre járhat az a kis édes, gombszemű, betépett szörnyeteg és próbálok egy lépéssel előtte járni.
Legalább gondolatban.
szöveg Szabó Bea
emtévé
