Halál szorítja torkom
mellemen ül éjszakánként a rémület
a nemlét reménytelensége
a tehetetlen tudat,
hogy nem írhatom fölül a sorsomat
hogy szoftver vagyok
Isten hardverén
és így hordoz a tenyerén
vele, benne élek
integrálódok, remélek
s míg a karcos csendet hallgatom
tengődöm és tolom időmet
húsomba mar az emberlét magánya
én vagyok a mindenség paránya
és nem is vagyok
miközben mégis…
szeretlek – mondja Isten
felelem neki – én is
de elmém beleborzong a végtelenbe…
kép Balogh Anita
emtévé
