Minél többet írjuk le a rosszat annál jobban rögzül,
s minél többet írjuk le a jót, annál jobban rögzül.
Érdekes ez a felelősségünk, mit rögzítünk. Olvasom az írásokat a virtuális világban, megdöbbenek, hogy mennyire a rossz érzésekre van kihegyezve a ceruza manapság, a negatív szavak csak úgy tolonganak, a bárányokkal táncolók farkasokkal hallgatnak, a hazug juhászok szaporítják e nyájat, nyájasan kifordítva a világ bundáját s vetkőztessük le csóréra a csontvázakat is, ne maradjon semmi, a semmiről is nyúzzuk le a bőrt.
Egy morális mészárszék az egész színjáték.
Az őzike megharagudott az oroszlánra, miközben felöltötte magára az oroszlán sörényét, ő is megvadult s prédákra éhezik.
Miféle lelki szomjúság ez?
Én nem hiszem, hogy erre éhezünk, hogy rosszakat olvassunk…
Hagyjuk elhervadni a napfényre s áldó esőre kibúvó virágot?
Virágot, világot?
A lelkünkben azt a szép titkot, amit a jó Isten belénk ültetett?
A csodát amiért e világra születtünk?
szöveg Csernik Szende
kép Edit Álomvilága
emtévé