Adriana D. S. Skinner RÉSZLET EGY MAGÁNLEVÉLBŐL

 

Annyiszor elesett bennem a bánat…

Karjaid közé menekültem volna, ha nem te lennél búsulásom oka.
Táncra perdültünk volna, ahogy szitakötő táncol a tó felett ringva, helyette, tűzvirágból haragot és sértettséget szórtunk meztelen lábunk elé a homokba.
Addig húztuk-vontuk magunkkal a múlt törmelékeit, amíg toronnyá nem építettük félelmeinket egymásban.

Lehetett volna másként…

De hogy adjuk át önnön börtönünk kulcsát önként, ha a bizalmunk már ezerszer megragasztott mozaik?
Sérültek vagyunk. Gyógyíthatatlan, amit hordozunk másokért magunkban.
Hazudik, aki azt mondja, majd egy formálódó érzés, az lesz elég erős, hogy egy reggel, nem szörnyszülött-másunk néz vissza ránk a tükörből. Látjuk csukott szemmel is, akkor is, ha ez csak az elme beteg játéka.
Sebzettségünk hívta egymást hallhatatlan dallamon, így menekültünk lopott öleléseinkbe.

Sosem tudtam, élni vagy halni jöttünk ide…

Vajon kijelölt volt az utunk? Végig szakadék felett ingtunk. Penge-élen járt élet-táncunk, kíméletlenül lök az ismerősből az ismeretlen felé.

Felismertél… Felismertelek…

Ugyanazt a mintát hordoztuk, ugyanazt a billogot.
Ugrottál…
Nem mentem veled.
A testem gyökeret eresztett az ajzatba, de a lelkem ment veled.

Nem vagyok magam, mióta nem vagy itt…

Kereshetnék mást, de amit veled megtaláltam névtelenül, címkék nélkül is igazabban ragyogott, mint a legfényesebb csillagunk az égen, mert bennünk ragyogott…
Akkor is, amikor megtagadtad.
Nem volt nap, hogy ne bolyongott volna bennem a bánat, s ne hullt volna térdre legyőzötten a könnyeit nyelve. Mentem volna vakon karjaidba, de a lelkem az utolsó csókunk óta benned ragadt. S most csak üres váza vagyok magamnak, és ölelésed nélkül elsorvadok.

Talán utánad ugrok…

Kell lennie egy útnak, valahol egy élet-síknak, ahol találkozunk. Az enyém voltál, és én a tied voltam… A szív nem hazudik.
Engedj, hogy benned ébredjek megint önmagamra.
Engedj, hogy otthona legyünk egymásnak.

…becsuktam a szemem…
zuhanok…
…csak kapj el…

emtévé