Nem érzek fáradtságot.
Nem érzem, a hevesen tűző napot a bőrömön. A tomboló, magas láz, érzéketlenné tette a testemet. Nem érzek semmit, csak azt, ahogy az út, tehetetlenül bukdácsolva, magától fut a lábam alatt és a táj rohan körülöttem.
A táj, ami olyan kietlen, hogy a múlt év történéseit vélném újraéledni, ha nem tudnám, hol vagyok. Pedig felejteni jöttem ide, Portugáliába, új jelent alkotni és más égi jeleket követni. Nem pedig azért, hogy újra járjam a Via de la Plata-t.
Nem.
Abból elég volt egy út, köszönöm nem kívánom újra. Nem kívánom a fizikai határaim legvégső pontját próbálgatni. Pedig szép volt és jelentős döntéseket hozott, de a lelkemet véres korókkal és éles kövekkel kaparta tisztára.
Nem mintha akkor, vagy most tiltakoznék, a beavatkozás ellen, de ezt csak perverz fájdalom iránti vonzódásomnak köszönhetem.
Most nem hiányzik.
Pihenni szeretnék és nem megszakadni. Zöldellő erdökre vágyom, ahol lágyan csordogáló patakok kísérnek utamon és az árnyékos ösvényen, hűs szellő szárítja az arcomra kiülő, vékony filmrétegben csordogáló izzadságot.
Arra vágyom, hogy a kövektől felmart lelkemet, gyógyírként borogassák az erdők hűvös zöldellő lombjai.
Hűs szellő?
Varázsütésre szűnt meg az érzéketlenség bennem és keményen csapott arcul a valóság. A sivár táj és az égből lecsapó hőség, vad sárkánytűzként perzseli fel a testem és a lelkemet. Érzem, nincsen menekvés sehova, csak befelé. Befelé, ahol most, csak a tavalyi mantra vár, hogy imám felfelé, majd önmagamba forduljon…
És ti kik fentről figyeltek, néktek üzenek.
Néktek, kik mindent tudtok rólam, még azt is, amit én még nem is sejthetek.
Néktek, kik lebegő fonalként kötitek össze a láthatót a láthatatlannal, s át, meg átszövitek az emberi életeket, hogy utat mutassatok ott, ahol az emberi értelem, utat már nem talál. Emeljetek fel magatokhoz, hogy térből és időből kiszakadva, úgy és azt tudjam látni, amit ti, láttok. Hiszen csak egy ember vagyok, ki homályos tükrök között, félvakon tévelyegve éli az életét. És ha vannak is áldott pillanatok, amikor tisztán látjuk cselekedetink értelmét és következményét, oly ritkák és annyira vakítanak a gomolygó sötétben ezek a pillanatok, hogy utánuk röpke emléken kívül, semmi sem marad.
Nem marad más nyoma, csak, mint könnyű fuvallatnak, a perzselő hőségben. Egy morzsányi jóérzés, egy halvány reménysugár, hogy talán, talán nem tévedtem el végleg az élet bonyolult útvesztőjében.
Ti, ki fentről mindent láttok, olyanok vagytok nekünk, akár egy sárgára festett nyíl, a tölgyek mohásan zöldellő oldalán.
Vagy az út porában, mely a végtelen úton a messzeségbe hívóan mutat irányt nekünk a rengetegben. Akár, a messzi völgyek között, felsejlő halvány templomtorony, mi jelzi, nincs még veszve minden, és láthatatlan aranyszálon húz magával akkor is, ha az erdő hűvös sötétje, elrejti a célt, hosszú időre előlünk.
Reményt adtok ott, ahol más nincsen, csak a puszta hit, hogy mit lelki szemünkkel láttunk, nem csalt meg, és való, nem puszta képzelet.
Ti láttok mindent.
Látjátok a múlt, jelenbe mutató és jeleit és látjátok a most döntéseinek okát.
Látjátok és tudjátok a most, jövőbe tapogató, láthatatlan csápjait, amit kinyújtózva kúsznak tekeregve előre, különböző életlehetőségek között válogatva.
Áldott az a halandó, ki a ti szemetekkel tudja látni olykor, áldott pillanatokig, önnön létét.
És igenis, kellenek ezek a pillanatok.
Kell az a kis rövidfilm, amin felülről, egy teljesen más szemszögből tekinthetünk le saját múltbéli cselekedeteinkre.
Úgy látjuk ilyenkor saját magunkat, mint ha nem is mi lennénk. Akár a mozi vetítővásznán, úgy peregnek le a lét apró filmkockái, hogy látjuk tetteink okát, jelenét és következményit is.
Látjuk, és előre meglátjuk azokat.
Mindez megjelenik előttünk, különböző, még meg nem történt képzeletbeli valóságban, s elénk tárul a döntéseink, olykor kellemes, vagy oly szörnyű következménye.
Ott, azokban az áldott pillanatokban, amit ajándékképpen kapunk, jogunk van dönteni.
Dönteni, szinte előre a jövőbe, hogy mely valóságot hozzuk életre, és, hogy hogyan kívánjuk megteremteni, amit élni szeretnék majd.
Irányíthatjuk és megváltoztathatjuk, ami romlás felé, vagy tévútra tudna vinni bennünket.
Megállíthatjuk a képkockákat és átírhatjuk még a jelenben a jövőnk történéseit.
Dönthetünk és mérlegelhetünk bátran, a jövőnket áttekintve.
Nem társas pillanatok ezek. Magány és csend szükséges mindehhez. Magány, mely nem egyedüllét, sokkal inkább, Ti laktok ilyenkor szívünkbe és átengeditek nékünk szemetek látását, hogy szívetek miénkhez símuljon.
És ti, kik mindent láttok és tudtok, hozzánk igazítjátok, kortalan léptetek, hogy általatok bölcsesség költözzön belénk.
Bölcsesség, mellyel a mi létünket emelitek önnön magatokhoz.
Persze csak akkor, ha nyitott a szív, szárnyalni tud kitépett szárnyunkm és képes látni, a vakon tátongó szemünk. Csak rajtunk múlik, hisz ti mindent tudtok és láttok. Kísértek minket akkor is, ha nem is gondolunk rátok, nehogy kőbe üssük, botladozó, tévelygő lábunk.
És ti – hallom önmagam mormoló hangját, zihálásomon keresztül – kik engem kísértek, tudom, ti, itt az úton, mindig a helyes jeleket mutatjátok majd nekem. Hisz nékem ez a magány az, mely révén látlak titeket.
Itt vagytok velem és égi filmkockák peregnek szemem előtt, ha hagyom.
Itt vagytok folyvást köröttem és bennem.
Ti vagytok az hűvös eső, a forró délutánban és a zöldellő fű, a lábaim alatt.
Ti vagytok a könnyítő fuvallat az égő arcomon és az út, mi mindig hozzátok vezet.
És Ti vagytok azok, kik tévelygéseimre mindig elnézően tudtok tekinteni, oly szeretettel, amely gyógyír, minden égő fájdalomra…
kép Edit Álomvilága
